A válási kockázat teszt értékelése

A válási kockázat tesztet azért szerkesztettem meg, hogy segítsek tudatosítani, milyen állapotban is van jelenleg a kapcsolatod. Gyakran csak homályos érzések kísértenek bennünket, és baljós sejtelmeinket többnyire igyekszünk elhessegetni. A teszt eredménye segíthet abban, hogy komolyan vedd a mostani helyzetet, és ha szükséges, akkor még időben segítséget kérj!

A tesztet akkor is érdemes kitöltened, ha nem házasságban, hanem tartós párkapcsolatban élsz. A szakítás elkerülése ebben az esetben épp olyan fontos lehet, mint a válás megelőzése.

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/valasikockazat

Válási kockázat teszt értékelése:

0-15 pont: alacsony válási kockázat

Gratulálok! Az ön kapcsolatában jelenleg kevés olyan kockázati elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét. Úgy tűnik elég szeretet, megértést tanúsítanak egymás iránt, ami megfelelő alapot biztosít ehhez. Továbbra is fejezze ki szeretetét, megértését és támogatását a társa iránt!

15-20 pont: kis kockázat

Gratulálok! Az ön kapcsolatában viszonylag kevés kockázati elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét! Lehetnek azért olyan események az életében, a kettőjük történetében, amelyekről jó volna beszélni, feldolgozni, hogy kettőjük szövetsége kellőképpen megerősödjön ahhoz, hogy ez a kedvező állapot stresszhelyzetben se boruljon fel. A szeretetünk és a szükségleteink kifejezése sokszor nehézséget jelent, de ezt a képességet el lehet sajátítani, akkor is, ha nem ilyen típusú családból érkezünk.

21-30 pont: közepes kockázat

Az ön kapcsolatában már megjelennek olyan kockázati tényezők, amelyekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy az önök közötti harmónia ne boruljon fel végleg. Lehetséges, hogy a múltban már történtek olyan események, amelyeket nem dolgoztak fel, nem értettek meg teljes egészében. Vagy a személyes történetükben vannak feldolgozatlanságok, gyerekkori lelki sérülések, amelyek a jelenben is éreztetik hatásukat. Amennyiben szeretné megtartani a kapcsolatát, érdemes párterapeuta segítségét kérni.

31-40 pont: veszélyzóna

A kapcsolatuk egyensúlya olyan szinten borult fel, amely már komolyan felveti a válás lehetőségét. A kettőjük viszonya már napi szinten is veszélyezteti a nyugalmukat és a boldogságérzetüket. Könnyen lehet, hogy túl ritkán élnek át önfeledt, boldog pillanatokat, és gyakoriak a stresszhelyzetek, amelyek komolyan elgondolkodtatják, vagy elbizonytalanítják! Vegye komolyan ezeket és kezdjen el tenni a személyiségének a fejlesztéséért illetve a kapcsolatukban jelentkező konfliktusok megoldásáért, különben a kapcsolatnak hamarosan vége szakadhat. Kérje párterapeuta segítségét!

41 pont felett: Nagyon nagy kockázat

Komoly veszélyben van a kapcsolatuk, a válás esélye nagyon magas! Valószínűleg olyan korábbi, múltból származó sérüléseket hordoz, amelyek miatt nehéz kapcsolódnia másokhoz. Ezért mindenképpen javasolt saját személyiségének a fejlesztése, és ezután párterápiás segítség is. 

Mit mutat a teszteredmény?

A válási kockázatot mérő teszt nem mondja meg, hogy el fogsz-e válni a valóságban vagy sem. Ez azért van így, mert a válás egy döntés, ami azt jelenti, hogy akkor is dönthetsz a kapcsolat mellett, ha sokféle nehézséget élsz át benne, és számtalan rizikófaktorral kell szembenézned. Ugyanakkor kiléphetsz belőle akkor is, ha kevés kockázati tényező van, ha volna esély a javítására. A döntési folyamat akár hosszan is eltarthat, sokáig ingadozhatsz a két végpont között. Az viszont bizonyos, hogy ha nem tapasztalsz kedvező változást, akkor sokkal könnyebben döntesz majd a kapcsolat befejezése mellett. A változás azonban nem történik meg magától, neked kell tenned érte! Az idő ugyanis nem old meg semmit, csak elmélyíti a sebeket.

A teszt ezért abban segít leginkább, hogy tudatosíts magadban, milyen állapotban van a kapcsolatod. Sokszor erről csak homályos érzéseink vannak, amelyek nem rendeződnek össze. A teszt abban támogat, hogy szembenézz a valóságos helyzettel, és ha szükséges, még időben megpróbálj segítséget kérni!

A kérdések

A válási kockázatot mérő tesztet olyan kutatások és statisztikai adatok alapján állítottam össze, amelyek a válás kockázati tényezőivel foglalkoznak. A kérdések egy része kemény adat, ilyen például, hogy hány éves korban kezdődött a kapcsolat. Azt gondolhatnánk, hogy ennek önmagában nem sok köze lehet a kapcsolat belső működéséhez, a válás esélyéhez. Könnyen lehet, hogy ez így van, de az is lehet, hogy mégsem. A nagy statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a korai házasságok, párkapcsolatok nagyon bomlékonyak, sokkal inkább azok, mint azok, amelyeket érettebben kötöttünk. De a késői házasságok is nagyobb kockázati tényezőt hordoznak magukban. Ezek olyan jelentős statisztikai adatok, amelyek gyakorlatilag a tapasztalatainkon alapszanak. Elég nagy valószínűséggel bekövetkeznek, elég nagy számban. De ugyanakkor mégsem fátumszerűek, tehát önmagában az, hogy a házasság vagy a tartós párkapcsolat túl korán vagy túl későn kezdődött, nem jelenti azt, hogy ténylegesen el is fogsz válni. A kérdés sokkal inkább az, hogyan, mennyire vagy/vagytok képes/ek megértően, és támogatóan fordulni a társatok felé erős stresszhelyzetben is.  

A valós válási statisztikai adatokról ebben a jelentésben olvashattok részletesebben:

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/valas17.pdf

A ponthatárokat úgy állítottam be, hogy ha vannak is bizonyos statisztikai kockázatok – nevezzük így – azok csak akkor jelentenek nagy veszélyt, ha a kapcsolat működésében is megjelennek egyéb rizikófaktorok. Ezt sokan kutatták már, erről én is írtam itt, ebben a bejegyzésben.


A kutatási tapasztalatok és párterápiás gyakorlat szerint a legnagyobb rizikótényezőt a következő faktorok megjelenése jelenti: a kritika, a megvetés, a hűtlenség, a támogató együttérzés hiánya, a konfliktusok feloldására való képtelenség. Ezekre olykor csak egy-egy plusz pontot lehet kapni a tesztben, ami nem tűnik soknak, de a jelentősége lehet óriási.

A tesztben a kérdések a válási kockázatra vonatkoznak

Egy másik cikkben is olvashatsz a válás okairól:

https://femina.hu/kapcsolat/valas-oka-kutatas/

A tesztben szerepel például egy kérdés, ami arra vonatkozik, hogy milyen gyakoriak a veszekedések. Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy soha. Ez első pillantásra kedvező válasznak tűnik, csakhogy nehezen tudok elképzelni olyan kapcsolatot, ahol soha nem merülnek fel vitás kérdések. Ha így van, az nagyjából azt jelenti, hogy valamelyik fél mindig alárendelődik a másiknak, nem fejezi ki a valós vágyait, érzéseit, szükségleteit, vagy nem mer konfrontálódni a másikkal. Lehet, hogy ebben a pillanatban ezt a helyzetet jól viseli, de eljöhet a nap, amikor valamiért ebből a helyzetből kitörni vágyik majd, és akkor az az egy pont, amit a „soha” válaszra kapott, hatványozott súllyal jelenik majd meg.

A tesztben megjelennek a saját magunkkal való viszonyunkra vonatkozó kérdések is az alkoholizmus, a szerhasználat, a depresszió, a szorongás megjelenése kapcsán. Ezek olyan problémák, amelyek ugyan saját magunkkal kapcsolatosak, mégis egészen biztosan hatással lesznek a kapcsolati működésünkre, méghozzá nagyon jelentős mértékben. Ezért nem csak önmagunk miatt érdemes foglalkozni ezekkel és fejleszteni saját személyiségünket, hanem a másikért is, a társunkért, az egész család egyben tartásáért. A saját jóllétünk nem csak ránk tartozik, hanem a körülöttünk élőkre is. Ha például nem foglalkozunk a saját depresszív hangulatunkkal, nem derítjük ki, hogy mi áll mögötte, akkor ez egy idő után nem csak minket érint majd, hanem az egész családunkat is, és könnyen felboríthatja a kapcsolati egyensúlyt, aminek válás is lehet a vége.

 Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a kis dolgokat, a 15 pont feletti egy-két pontot  is érdemes komolyan venni, és dolgozni magunkon, a kapcsolatunkon, hogy valóban soha ne jöhessen el az a nap, amikor az egyik fél bejelenti, hogy válni/szakítani akar. Esetleg mi magunk tesszük meg ezt, mert egyszerre úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább.

További olvasmányok a válási kockázatról:

http://phd.lib.uni-corvinus.hu/350/2/foldhazi_erzsebet_thu.pdf

http://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografia/article/download/522/507

Bajban a kapcsolatunk

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy leírjam, hogyan érzékelik a nők és a férfiak a párkapcsolati válságot a folyamat kezdeti szakaszában. Egy tipikus (olykor talán közhelyesnek tűnő, kitalált) „történetet” mesélek el, először női, majd férfi hangon.

ÉVA

Bajban a kapcsolatunk - női oldal

Éva: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt, rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Ádám olykor meglepett egy kis ajándékkal, vacsit készített, én meg elkísértem az edzéseire olkyor én is edzettem a szenior úszócsapattal. Nehezen viseltem, amikor a munkája mellett tanulni is kezdett, de akkor én is beiratkoztam egy tanfolyamra és elkezdtem fotózással foglalkozni.

A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, nem kellett végre albérletet fizetni. Végre biztonságban érezhettük magunkat, és nemsokára meg is született a kisfiúnk Márk. A terhesség nagyon megviselt, mert veszélyeztetett terhes voltam, de jó érzéssel tapasztaltam, hogy Ádám nagyon helyt állt, mindenben segített, járt velem szülésfelkészítőre, megoldotta a háztartási munkákat, főzött is, én nyugodtan feküdhettem az ágyban. A szex viszont a veszélyeztetett terhesség miatt tilos volt, és azt érzékeltem, hogy egyre türelmetlen lett. De nem beszéltünk erről, én aggódtam, el voltam foglalva azzal, hogy minden rendben van-e a gyerekkel, mi lesz a szüléssel, ő meg belevetette magát a gyerekszoba készítésébe.

Apás szülés volt, ő vágta el a köldökzsinórt, és ő vehette kézbe elsőként a kisfiúnkat, én a császár után csak 24 óra múlva kaphattam a kezembe. Emiatt nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam az első napokban, Ádám azonban láthatóan nem értette, hogy mi bajom van, mikor gyönyörű, egészséges gyerekünk született. A császár miatt lassan épültem fel, ugyan minden  nap jobban lettem, de valahogy teljesen átalakult a testem, mindenem nagy volt, elvesztettem a derekamat, a mellem golyóként feszült, nem ismertem magamra. A szoptatás viszont jól ment, Márk folyamatosan rajtam lógott, gyakran éjszaka is, sokszor felébredt különösen az első hetekben, gyakran annyira fáradt voltam, annyira ideges, amikor a megint felsírt hajnali ötkor, hogy legszívesebben világgá mentem volna.

Aztán Márk másfél éves lett, majd kettő, és egyszerre feltűnt, hogy mindent én csinálok otthon. Ádám jó, ha hazaér fürdetésre, olykor hétvégéken is konferenciákra jár. A múltkor mondtam neki, hogy segíthetne, mert nem bírom, legalább elmehetne bevásárolni, vagy olykor felválthatna, mert szeretnék edzésre járni, hogy visszakapjam az alakomat. De azt mondta, jó vagyok így, ahogy vagyok, neki nincs azzal semmi baja, ne nyavalyogjak, és ha nem bírok a háztartással, akkor vegyünk fel valakit, mert neki nincs ideje, és nem tud segíteni, ha hazajön, mert  tizenkét óra munka után neki nem hiányzik a mosogatás. Erre felvettük Marikát, aki egy háten egyszer megcsinál mindent, de ettől még rengeteg napi teendő van, Ádám nem érti, hogy olykor pisilni sem tudok elmenni a kicsi mellől. Mondtam, hogy be kellene szállnia neki is, és megint megemlítettem, hogy szeretnék elmenni edzésre, erre kiborult, hogy ő mindent megtesz értünk, mert mi vagyunk a legfontosabbak, én meg itt hisztizek. Ezek a veszekedések havonta megismétlődnek most már, és nekem egyre inkább elegem van. A játszótéren minden anyuka hasonlókról számol be, csak ők ezt természetesnek veszik, nem verik ki a balhét, csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy panaszkodom, meg Ádámtól várom a megoldást.

Ádám nagyon rendes egyébként, ha itthon van, akkor mindig játszik a gyerekkel, Márk imádja, és nekem nagyon jó érzés, ha kettőjüket együtt látom. Szóval jó ember, biztos velem van a baj, mert hiányzik a munkám, a korábbi életem, nem vagyok elég jó anya. Ezt néha ő is megjegyzi, hogy más anyák nem ennyire hisztisek. És valóban egyre nehezen viselem, hogy itthon vagyok bezárva már két éve, és a bolt, otthon, játszótér háromszögében élek, nem találkozom a régi barátaimmal, mert még egynek sincs gyerek, és csak nagy hallgatás van a telefonban, amikor azt mondom, mennem kell, mert délutáni alvás van, le kell fektetnem a gyereket.

A legnagyobb esemény az volt mostanában, hogy bementük a gyerekkel a munkahelyemre, ahol mindenki el volt ájulva Márktól. Én meg már annak is örültem, hogy végre felvehettem magamra egy szebb ruhát, nem a szokásos farmer-póló kombót halásztam ki a szekrényből. Hazafelé az utcán  pedig találkoztam egy régi haverommal, és valami olyasmi történt, amit már régen nem éreztem. Végigmért, és azt mondta, nagyon csinos vagyok, és láttam a szemében, hogy tényleg nőnek lát, és akkor bevillant, hogy ezt Ádám már annyira régen éreztette velem, hogy nem is emlékszem, mikor. Ádámnak persze, ezt nem említettem, mert nem kell, hogy még féltékeny is legyen! De aznap megint összevesztünk, és én nagyon elgondolkodtam, kivel is élek együtt, és mikor lettem ennyire boldogtalan.

Bajban a kapcsolatunk (férfi változat: Ádám)

ÁDÁM

Bajban a kapcsolatunk - férfioldal

Ádám: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt, rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Éva olykor meglepett egy kis ajándékkal, mindig kis melba szeleteket tett az asztalomra vagy a cipőmbe, én meg meglepetésvacsikat készítettem neki, vagy elvittem egy-egy wellness hétvégére. Rosszul esett, hogy nem vagyok otthon, amikor tudtam, hogy vár rám, igyekeztem mindig hazaérni, ha nem is sikerült mindig, mert beiratkoztam egy továbbképzésre, ami később lehetővé tette, hogy vezető legyek. De ő is tanulni kezdett, fotózott, és büszke voltam rá, amikor az első albuma megjelent.

A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, úgy éreztem, hogy most már jöhet a gyerek. Nemsokára meg is született a kisfiúnk, Márk. Éva veszélyeztetett terhes volt, nem tudta vinni a háztartást, mindent megtettem, hogy pihenhessen. Már ekkor ki akartak nevezni, de elutasítottam, hogy minden erőmmel Éva mellett lehessek. Amikor Márk megszületett, végre megnyugodtam, a kisfiúnk tökéletes volt, és büszke vagyok rá, hogy én vágtam el a köldökzsinórt, és én kaptam a kezembe először a császár után. Éva is egészséges volt, de azt tudom, hogy a császárt rosszul viselte, mindig fájt valamije, hozzá se lehetett érni. Természetesen otthon maradt gyeden, az első hat hét zűrös időszaka után kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba, én meg elvállaltam a vezetői pozíciót, nőtt a felelősségem, de ezzel a fizetésem is. Jól jött ez most, mert az, amit Éva kapott, édes kevés volt, a gyedet elköltöttük egy nagybevásárlás alkalmával, nekem kellett előteremtenem mindent. A cégnél egyre nőtt rajtam a teher, a munka minden időmet elvette, Éva meg szinte összenőtt a gyerekkel, éjjel és nappal, olyan érzésem volt, hogy rám már nincs is itt szükség. Azt éreztem, hogy minden gondolatát lekötötte a gyerek, ha hazamentem, Márkot a kezembe nyomta, hogy most már hurcoljam én. És amikor segítettem neki ebben, azt gyakorlatilag észre sem vette. Holott legszívesebben világgá mentem volna olykor, mert amikor hazamegyek egy feszült nap után, és egy síró gyereket kapok a kezembe, az nagyon kimerítő.

Vannak olykor rossz gondolataim, de én még mindig ugyanúgy szeretem Évát, és egyszerűen nem értem, mi a baja, hiszen jól keresek, szép családunk van, tökéletes gyerekünk, ő meg már szinte naponta veszekszik velem. Intézem az új lakóparki házunkat, nemsokára oda költözünk, de addig is mindent megadok Évának, Marikát is felvettük, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Én tényleg mindent megtennék érte, mert még most, a szülés után is gyönyörű, csak nem hiszi el nekem, hiába mondom, és ünnepnapnak számít, ha közel enged magához. Ha hazaérek, akkor nekem esik, hogy ezt és ezt csináljam meg, vagy pusztán csak számon kéri, hogy miért nem vittem be a pálmát, miért nem hívtam ki a mosógépszerelőt, miért nincs még mindig kész a szegőléc, és egyébként is, ő végre edzésre szeretne járni. Én próbálom csitítani, hogy ne hisztizzen, hiszen minden rendben van, de gyakran könnyebb bent maradni a munkahelyemen, mint hazajönni.

A múltkor, amikor bement a munkahelyére, hogy bemutassa Márkot, aznap este összevesztünk. Bejelentette ugyanis, hogy szeretne visszamenni dolgozni, mert ő nagyon boldogtalan itthon a gyerekkel, én nem segítem őt, nem értem meg egyáltalán, a munkahelyén legalább sikerélménye lehetne és pénzt keresne. De szerintem csak udvaroltatni akar magának, láttam, hogy aznap mennyire kiöltözött. Szóval mondtam neki, hogy Márk még kicsi, nem kellene bölcsibe adni, inkább itthon maradhatna még!”

Olvasd el ezt is:

Előre jelezhető-e a válás?

Előre jelezhető-e a válás?

Bizony léteznek olyan jelek, amelyek megmutathatják, hogy a kapcsolat veszélyzónába került, és akár véget is érhet. Vannak olyan kockázati tényezők, amelyekre ha időben felfigyelnénk, elkerülhetnénk a válást. Az időben itt nagyon fontos szó, mert sok párterapeuta kollégámmal egyetemben állíthatom, gyakorta tapasztaljuk, hogy a jeleket a felek sokáig  nem akarják (tudják?) észrevenni. Utólag, amikor rákérdezünk, hogy mikor és mivel kezdődtek a gondok, olyasféléket válaszolnak, hogy már elég régóta érzik, hogy valami nem stimmel, hogy rossz gondolataik vannak, de akkor nem tisztázzák őket, nem kérdeznek rá, leginkább azért, mert nem akarnak veszekedést, nem akarják elrontani az otthoni békés hangulatot. Olykor még olyan számszerűsíthető dolgokat sem beszélnek meg, hogy miért csökkent a szexuális együttléteik száma mondjuk heti két-három alkalomról havi egyre.

Azért is lenne lényeges a kisebb-nagyobb elégedetlenségeinket tisztázni, mert a válás nem olyasmi, ami egyik pillanatról a másikra következik be, sokkal inkább egy folyamat. Kezdeti szakaszában még a lejtmenet könnyen visszafordítható, később erre egyre kisebb az esély. Ráadásul az is igaz, hogy a párkapcsolati elégedettséget a két fél egészen különféleképpen érzékelheti, nagyon gyakori, hogy míg az egyikük úgy hiszi, minden a lehető legnagyobb rendben, addig a másik már a kétségbeesésen és a kapcsolat elgyászolásán is túl van. Ilyenkor, hopp beadja a válópert, vagy bejelenti, hogy szeretője van, elköltözik,  míg a másik ezt úgy éli meg, hogy derült égből csapott le a villám.

  1. Az első kérdésem tehát az:

Mikor beszéltetek utoljára arról, ki hogyan érzi magát a kapcsolatban?

Ha régen, akkor bajban vagytok, semmilyen biztos tudásotok nem lehet arról, mi van veletek! Itt persze rögtön felmerül, hogy te beszéltél-e már erről saját magaddal? Tudod-e, hogy mondjuk egy tízes skálán mennyire érzed magad jól, be mered-e  a saját érzéseidet magadnak vallani, és meg mered-e osztani ezeket a társaddal. Ahhoz ugyanis, hogy le tudjatok ülni beszélni, először saját magaddal kell tisztában lenned.

2. A második kérdésem az:

Ha kezdeményezel egy párkapcsolatról szóló beszélgetést, vagy egy vitás kérdés miatt szükségessé váló beszélgetést, mekkora eséllyel leszel ebben sikeres?

A párkapcsolati kutatások azt mutatják, hogy ha elkerülitek ezeket a fontos megbeszéléseket, bele sem mentek, vagy elodázzátok, az komoly rizikófaktor. A visszahúzódás nyilvánvaló jele , hogy amikor valamilyen vitás kérdés kerül szóba, akkor ez akkora stresszt okoz, hogy az egyik fél egyszerűen feláll, és kimegy a szobából, a televízió, a számítógép képernyője mögé bújik, vagy el is megy otthonról. Az is előfordulhat, hogy napokig nem beszéltek egymással, mindenki csapkodja maga mögött az ajtót, mégsem derül ki, kinek mi baja volt. A vitás kérdés soha nem oldódik meg, a  konfliktust nem tisztázzátok, csak mindketten megpróbáljátok elfelejteni, mi történt.

3. Harmadik kérdésem:

Tapasztalod-e a kapcsolatodban, hogy a társad nem vesz komolyan, érvényteleníti az érzéseidet, leértékelő vagy egyenesen megvető megjegyzéseket tesz?

Amikor azt hallod, hogy a társad azt mondja neked, hogy nem lehetsz fáradt, hiszen most is segített neked, és időben hazaért, akkor valójában az érzéseidet kérdőjelezi meg, érvényteleníti, aminek nyilvánvaló célja az, hogy ne kelljen ezekkel foglalkozni. Más érzések is juthatnak ilyen sorsra, például nem lehetünk szomorúak, vagy elégedetlenek, nem élhetjük át a boldogtalanságot, hiszen “minden rendben van”. Ugyanennek a dinamikának a még rombolóbb változata, ha  az érvénytelenítés kritikával párosul . A kritika, a gyakori negatív megjegyzések minden esetben rombolják a kapcsolatot. A “nem segítesz”, a “széthagyod”, az “elsózod”,  “mindig elfelejted” kezdetű mondatok akkor sem segítenek, ha igaznak hisszük őket. A legrombolóbb azonban az, ha a kritikát megvetés is kíséri. A másik leértékelése, lenézése az egyik legfontosabb jel arra vonatkozóan, hogy a kapcsolatnak hamarosan válás lesz a vége. John Gottman neves amerikai pszichológus a rendszeresen felbukkanó kritikát, megvetést, védekezést és időhúzást a párkapcsolati apokalipszis négy lovasának nevezi. Ezek gyakori jelenléte arról árulkodik, hogy a kapcsolatnak gyakorlatilag vége van. A megvetés azonban mind a négy közül a legegyértelműbb jel, amelyet a “halál csókjaként” is emleget.

4. Kérdésem:

Mennyire látod még jó embernek a társadat?

Megfigyelted már magadat, miket mondasz a társadról barátaid körében? Hogyan beszélsz róla, tisztelettel vagy úgy, hogy szánakozzanak rajtad? Ha már régóta éltek együtt, és sok helyzetben csalódtál (amit aztán nem tisztáztatok), akkor egyre több rosszat fogsz gondolni a másikról. Elindul egy nagyon negatív spirál, amelyben minél inkább rosszat gondolsz róla, annál kevésbé tudod majd meglátni benne a jót, tehát annál rosszabbnak fogod látni. A kutatások is azt mutatják, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy csak azokat a tényeket vegyék figyelembe, amelyek alátámasztják az előzetes elképzelésüket. Vagyis, ha csak rosszat gondolsz a másikról, és nem keresed meg benne akár tudatos erőfeszítéssel is a jót, akkor egyre negatívabban fogod látni őt, és aztán a kapcsolat jövőjét is.

5. Kérdésem: Mennyire szabadultak el az indulatok?

A negatív értékelésnek, a kritikának és a megvetésnek előbb-utóbb meglesz az eredménye. Ha folyamatosan negatívan reagáltok egymásra, ha egyre kevesebb lesz az elismerés, és egyre több a megvetés és a kritika, akkor a helyzet egyre rosszabbá válik. Hajlamosak lesztek egyre több olyan dolgot a másik fejéhez vágni, amelyek a kapcsolatotok éltető erejét fenyegetik. A másik bántásának a szándéka megnyilvánulhat szavakban, de olykor akár fizikai erőszakban is. Ilyenkor már mindazt, amit tudtok a másikról, fegyverként használjátok, ez a tudás már nem a másik megértésének az útját jelenti, nem leszel képes empatikusan együtt érezni a társaddal, például mert elhagyta őt négyévesen az anyja. Már ez is vádként fogalmazódik meg, valahogy úgy, hogy olyan szerencsétlen kretén, aki képtelen a szeretetre, persze, mert az anyja négyévesen elhagyta…  Ilyenkor már a kapcsolat legbensőségesebb szintje kerül végső veszélybe, hiszen ki az, aki megosztja a másikkal legfontosabb vagy legnehezebb élményeit, ha a másik ezt fegyverként használja majd ellene? Csakhogy ezzel az igazi közelségnek a lehetősége is elvész!

A jó hír az, hogy nem kell így történnie! Ha időben felismeritek a problémát, és segítséget kértek, akkor a kapcsolatotok nemhogy megmenthető, hanem akár sokkal jobbá is tehető. Ha bármelyik fenti  kérdésre negatív irányban válaszoltál, akkor villanjon fel az a bizonyos piros lámpa, ne söpörd tovább a szőnyeg alá a problémát! Mert az idő, talán ezt már említettem, nem old meg semmit. Csak eltakar.

További olvasmányok a témában:

Egy korábbi bejegyzésem:

https://www.psychologytoday.com/us/blog/sliding-vs-deciding/202008/massive-new-study-predictors-relationship-satisfaction?fbclid=IwAR2Pr1g07pYYCCwpeMQtSzoXUPZfI9LyPKW0j73LpkSP17XpUdVMlKdq8s8

https://divany.hu/eletem/2018/02/23/7_dolog_ami_elorejelzi_a_valast/?fbclid=IwAR3AHGxE7PERxb4p3O7zjMZzkICW5dq3DEly4X4VsV1NW1fROjbGtku4B2M&token=9fbafef6846d0d99e1cb026624c697cc

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4012696/?fbclid=IwAR1B3j06lnVnASJmUPorojZjALDsmRAEWZglt-dNs4zxp-qZk80YcQA4xZ4

Gyermek születik – család születik

Bonyodalmak a születés körül

Várandósan nagyon sokan teszik fel maguknak a kérdést, vajon milyen szülő leszek, jó anya leszek? Akarok-e olyan lenni, mint a saját édesanyám? A „várandós” apákban is mocorog ugyanez a kérdés megspékelve azzal a csöppet sem kis feladvánnyal, hogy vajon milyen apának kell lenni a mai korban. Különösen azoknak a férfiaknak lesz nehéz válaszolni erre a kérdésre, akiknek alig volt otthon gyerekkorukban az édesapjuk, mert minden idejüket lekötötte a munka. Gyanítom, hogy azok vannak kevesebben, akiknek ez megadatott, és együtt játszott, barkácsol, focizott velük az édesapjuk, akik látták őket úgy is, hogy szeretetteljesen kapcsolódnak az édesanyjukhoz. Pláne érvényes a kérdés akkor, ha a szülők elváltak, és a most apává váló férfi apja csak vasárnaponként vagy ünnepnaponként volt jelen. Ilyenkor olyasmit kell a férfiaknak kitalálniuk, kiérlelniük magukból, amit saját maguk nem tapasztalhattak meg. Nem lesz könnyű dolguk. Az apák hiánya a most anyává váló lányok számára is veszélyt jelent, hiszen nekik sem lesz mintájuk arra, mi a helye az apának a családban.

Igazi kihívás

A várandósság alatt hatványozott erővel vetődnek fel ezek a kérdések. Előtte, ha meg is fogalmazódtak már, még csak teoretikusak maradhattak. A megszülető gyermek biztos tudatában viszont egészen élessé és konkréttá válnak. A gondolatokat áthatja az az egészen újfajta felismerés, hogy mindennél nagyobb felelősségem van a gyermekem életében, amit senki más nem vállalhat át helyettem. Miközben ez megerősít saját fontosságom és pótolhatatlanságom tudatában, újfajta, szokatlan elvárásokat és terheket is jelent. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket a terheket a pár meg tudja-e osztani jóleső érzésekkel kísérve egymással, vagy újabb és újabb feszültségek keletkeznek. Eleinte csak viták alakulnak ki, aztán veszekedés lesz belőlük, majd  végül hallgatás, befelé fordulás, olyan működés, amelyben mindenki végzi a saját anyai és apai teendőit, de egyre nő a távolság!

A családterapeuták elég régóta látják, hogy különösen az első gyermek születése a párkapcsolat számára mekkora kihívást jelent. Nagyon életszerű és természetes kihívás ez, mégsem biztos, hogy anélkül meg tudnánk ugrani, hogy tisztáznánk néhány kérdést. Olykor nem is kellene ehhez sok, csak meg kellene értenünk, hogy ki milyen családból érkezik, mit hoz magával, és miért azt a nevelési stílust támogatja, amit.

A demográfusok adataiból is látszik, hogy a gyermek születése körüli időszak a párkapcsolat működése szempontjából igen bizonytalan kor, sokan ekkor szakítanak. Vagyis akkor veszítik el egymást, amikor a leginkább szükségük volna támogatásra, és akkor, amikor a gyermek számára volna mindennél fontosabb az apjuk és az anyjuk szeretetteljes jelenléte.

Vagyis, épp a megszülető gyermek érdekében volna szükség a párkapcsolat megerősítésére, az erőforrások feltérképezésére, és hatékony konfliktuskezelési technikák megismerésére, elsajátítására. Mindezt akkor volna még érdemes körbejárni, amikor a pár tagjai bizalommal és nyitottan fordulnak egymás felé, amikor még nem uralta el az életüket a stressz.

A születés és a stressz

A gyermek születése ugyanis mindenképpen stresszforrás, még akkor is, ha boldog várakozással fordulnak felé. Méghozzá az egyik legerőteljesebb! Olyasmik történnek majd velünk, amik eddig még soha. És nem csak velünk, hanem a szülőtársunkkal is, aki jobban és rosszabbul is reagálhat erre a stresszhelyzetre, mint mi.

Nézzük meg, mi mindent kell átformálnunk az életünkben, amikor megszületik a gyermekünk:

Gyakorlati szinten

  • Elő kell teremtenünk a gyerekneveléshez szükséges anyagi javakat, meg kell teremtenünk az egzisztenciális feltételeket
  • Át kell alakítanunk az életünket, a napirendünket
  • Le kell mondanunk korábban megszokott tevékenységeink egy részéről, nőknek egy időre a munkájukról, hivatásukról, miközben a férfiakra vár a feladat, hogy a kieső jövedelmet pótolják
  • a gyermek életkorához, szükségletéhez kell igazítanunk minden egyes tevékenységünket, például nem tudunk olvasni, színházba, moziba menni, nem tudunk egyhuzamban nyolc órát aludni, nehezen szervezhetünk találkozót a barátainkkal, speciális körülmények között nyaralhatunk stb.
  • folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, szabadság nélkül

Lélektanilag

  • Magunk közé kell engednünk a megszülető gyermeket, be kell fogadni őt, ráadásul úgy, hogy a társunk ne érezze kirekesztettnek magát
  • Ki kell munkálni, milyen szülők leszünk egyenként, és mi együtt
  • Át kell rendeznünk eddigi értékeinket. Ezzel kapcsolatosan meg kell változtatnia a pénz, a karrier helyét, a gyermek és egymás érdekeinek figyelembevételével a család és a párkapcsolat erősítése érdekében,
  • Közös nevelési elveket kell kidolgoznunk
  • Be kell látnunk, hogy a szexuális együttlétek nem jönnek létre maguktól, tenni kell értük   
  • A legnehezebb időszakokban is meg kell teremtenünk a párkapcsolat saját idejét!
  • Az anya és apa szerep mellett meg kell maradnunk nőknek és férfiaknak is!
  • Újra kell formálnunk a gyermek születése pillanatában a nagyszülőkké váló szüleinkkel a kapcsolatot. Meg kell óvnunk a saját családunk határait, értékeit a nagyszülői generációval szemben úgy, hogy közben megőrizzük velük a jó kapcsolatot.
  • Nekünk magunknak is felnőtté kell válnunk a szó igazi, lélektani értelmében

A gyakorlati és lélektani feladatok sokasága áll előttünk.

Jó esetben:

  • harmonikus családból érkezünk, ahol a saját szüleink példáján láttuk, hogy hogyan lehet az esetleges konfliktusokat közösen megoldani, és túljutni a nehézségeken.
  • jó anyai és apai mintákat hozunk magunkkal, amelyekkel azonosulni tudunk,
  • már felnőtté váltunk a gyermek születése előtt, és értjük a felelősségünket,
  • képesek vagyunk párkapcsolati konfliktusainkat feloldani, elrendezni,
  • átbeszéltük, hogy milyen közös értékek szerint neveljük majd  közös gyermekünket

Csakhogy elég kevesen vannak azok, akik mindenből a legjobbat kapták, és ahol valami hiány van, annak nyoma lesz a gyermek születése utáni időkben. Nagyon sok későbbi párkapcsolati konfliktus ered a gyermek születése körüli időszak megoldatlanságaiból, amelyeket akár hosszú-hosszú évekig is tolhatunk magunk előtt, anélkül, hogy értenénk, miért is vagyunk elégedetlenek, morcosak, haragosak. Gyakran ez a válás végső oka is. Ez azt jelenti, hogy a szülőpárok első gyermekük születésének időszakában tehetik a legtöbbet azért, hogy a család egyben maradjon, hogy a gyermek teljes családban nőjön fel.

Azért indítjuk el Horváth Magdolna család- és párterapeuta kolléganőmmel az Életadó párkapcsolat-erősítő szülőcsoportot,

https://www.facebook.com/events/597822101579046?ref=newsfeed

hogy elsősorban nekik segítsünk tudatosan felkészülni a szülői szerepre, úgy, hogy közben megmaradjon a harmonikus párkapcsolat is. Szeretnénk elérni, hogy a csoportban megélt élmények hatására olyan gyógyító folyamatok kezdődjenek, amelyekben ki-ki megértheti, hogy a saját gyerekkorában milyen hiányokat, nehézségeket élt át, illetve milyen pozitív mintái vannak, milyen erőforrások állnak a rendelkezésére. Nem öncélú ez a törekvésünk, azért lehet előremutató, mert csak ennek felismerésével és tudatosításával lehetséges, hogy  az ebből származó tapasztalatokat ki-ki hatékonyan építhesse be saját szülői mintáiba. Úgy hisszük, hogy mindez a párkapcsolatra is jótékonyan hat majd, mert egymás mélyebb megismerése és megértése közben a bizalom és az elköteleződés erősödik, a kapcsolat elmélyül és ellenállóbbá válik a stresszhelyzetekkel szemben.

Életadó – szülőcsoport

A szülőcsoportot ajánljuk mindazoknak a gyermeket tervező, váró vagy kisgyerekes pároknak, akik elkötelezettek egymás iránt, szeretnének tudatosan felkészülni a szülői szerepre, emellett megőrizni a harmonikus párkapcsolatukat, hogy könnyebben birkózzanak meg a bővülő család kihívásaival.
A tréning hat egymást követő vasárnap zajlik majd, az első alkalom október 31-én lesz.Tervezett témák:
1. Ismerkedés, várakozások, problémafelvetések – saját gyermekkori élmények
2. A párkapcsolat története, erősségek és elakadások
3. Mit hoztunk magunkkal? Generációs családi hatások
4. Közös értékek, közös célok
5. Mi minden változik a gyermek születésével? Apai, anyai utak, az elakadások és a félelmek feloldása, veszteségek
6. A konfliktuskezelés hatékony módjaiA tréning gazdagítja, árnyaltabbá teszi a résztvevők ön-és társismeretét, felkészít a realitásokkal való szembenézésre. Az erőforrásaikkal, és korlátaikkal számolni képes párok az új helyzeteket hatékonyabban tudják kezelni. Megtanulják érzelmeiket, elvárásaikat egymásnak kifejezni, ezáltal párkapcsolatuk erősödik, elmélyül.
Játékos, pszichodramatikus, művészetterápiás módszerekkel dolgozzuk fel a családi, párkapcsolati történeteket.A tréninget vezeti: Horváth Magdolna és Rist Lilla család- és párterapeuták
A hat alkalom díja páronként 84 000 Ft
egy főnek: 42 000 Ft
jelentkezni lehet: Rist Lilla
tel: 06 30 268 7449

Az iskolai bántalmazásról

Nagyon tehetetlennek érezheti magát az a szülő, akinek a gyermeke épp most szenved az iskolai erőszak bármely formájától, különösen akkor, ha az iskolában ehhez nem kap megfelelő segítséget és támogatást. Tragédia is származhat ebből, épp úgy, ahogy abban a baktalórándházi középiskolában, ahol végül öngyilkosságot követett el egy kamasz fiú, mert diáktársai zaklatták.

Azt iskolai erőszak és bántalmazások megállításában óriási szerepe lenne az iskolának, az ott dolgozó pedagógusoknak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy milyen erőforráshiánnyal küszködnek az oktatási intézmények, példának két adatot említek, kilencszáz tanulóra alkalmaznak egyetlen egy iskolapszichológust, és kétszáz gyerekre egy pedagógusasszisztenst. Arról a szemléletformáló munkáról nem is beszélve, ami ahhoz szükséges, hogy minden tanár minden kritikus helyzetben a lehető legcélszerűbben reagáljon. Ennek a rendszernek az átalakítása sajnos intézményi hatáskör. Azért sajnos, mert ha épp most szenved a gyermekünk az iskolai bántalmazás bármilyen formájától, akkor szülőként nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat.

https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/
https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/

Azt általánosságban érdemes azért megértenünk, hogy nem lesz mindenki öngyilkos, akit zaklatnak. Ez ugyanis annyira gyakori jelenség, hogy valószínűleg mindenki tudna ilyesmit mesélni a saját diákkorából. Ezzel semmiképpen sem akarom a zaklatás jelentőségét az eseménysorban semmissé tenni. De az biztos, hogy a gyermekkori erőszakos cselekedetek térnyerése, elharapódzása MINDIG a felnőttek felelőssége, a szülőké és a pedagógusoké! Soha nem a gyerekeké. Ők ugyanis  annak a rendszernek a kiszolgáltatottjai, amelyben élnek, ahhoz próbálnak alkalmazkodni, annak a szabályrendszerét teszik magukévá. Az agresszió minden egészséges gyermekben megjelenik, ennek létezik olyan szintje, amely nemhogy nem káros, hanem épp a túlélésünket szolgálja. Hogy hol van az a határ, amikor már az agresszió a másikat veszélyezteti, ennek a megítélése a felnőtt hatásköre. Kényes egyensúlyról van szó, de az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a megjelenése veszélyt jelent valakire, vagy valamire, reagálni kell rá. Ez az erőszak megelőzésének első és legfontosabb szabálya, tehát nincs olyan, hogy látom, hogy két gyerek bántja egymást, és hagyom, hogy intézzék el egymás között…

De, mint már említettem, arra nincs ráhatásunk, vagy meglehetősen csekély, hogy az iskolában mi történik, csak a saját hatáskörünkben tevékenykedhetünk.

Szerencsére szülőként is vannak eszközeink, dönthetünk gyermekünk sorsáról, és dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol nem hajlandóak arra, hogy azt a szituációt, amelyben az agresszió született, megértsék és feloldják az ott dolgozó pedagógusok.

Azért nem úgy fogalmazok, hogy dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol ki van téve a gyerek az agressziónak, mert a gyerek, és a gyerekek, mint ahogy mindannyian, állandóan ki vagyunk téve az agressziónak, állandóan létrejöhetnek ilyen szituációk. Vagyis nem az a dolgunk, hogy mindenáron elkerüljük az agressziót, mert ez nem lehetséges, hanem az, hogy megértsük, miért alakul ki, és megtanuljunk rá hatékonyan reagálni.

Most persze, mondhatják, hogy az a gyerek, akit a társai megvernek például, nem nagyon reagál már sehogy. És ez igaz. Viszont az nagyon valószínű, hogy az agressziónak már jóval ezelőtt lehettek jelei, nem a verés aktusa volt az első.  Ráadásul úgy gondolkodunk az agresszióról, annak pusztán két szereplője volna, a bántalmazó, és az áldozat. Holott van még egy nagyon jelentős szereplője, és az az, aki ezt a helyzetet kívülről nézi, látja, tapasztalja. Aki ezt hagyja.

Amikor az agresszió létrejön, akkor mindhárom szereplővel foglalkoznunk kell. Szülőként ez a „foglalkozás” azt kellene, hogy jelentse, hogy figyelünk a gyermekünkre, megfigyeljük, hogy vajon bántalmazó vagy áldozat szerepbe kerül-e gyakrabban. Ha olykor bántalmazó szerepben van, olykor meg az áldozatéban, akkor még nincs nagy baj. A gyerekcsoportokban folyamatosan előfordulnak összeütközések, amelyek magával hozzák az agresszió megjelenését, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek van egy nagyon természetes szintje, amit semmiképpen nem tekinthetünk kórosnak.

Az viszont igaz, hogy gyerekek ezekben a konfliktushelyzetekben lehetne megtanítanunk arra, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. ( És abból tanulják meg, ahogy mi kezeljük! Minket lesnek, ránk figyelnek, tehát első feladatunk, hogy nekünk magunknak legyenek hatékony konfliktusmegoldó technikáink.) Akkor kell aggódnunk, és arra kell figyelnünk, ha a gyermekünk beleragad valamelyik szerepbe, és MINDIG ő az áldozat, vagy MINDIG ő az agresszor. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is segítségre szorul, ha ő az agresszor, és akkor is, ha ő az áldozat. Az áldozatra mindenki egyértelműen együttérzéssel gondol, és ösztönösen segítünk neki, a baj az, hogy többnyire ez azt is jelenti, hogy azt gondoljuk, vele ebben a helyzetben minden rendben van, hiszen nem ő az agresszor. Az általános gondolkodás az, hogy ilyenkor a bántalmazót megbüntetjük, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet.

Sajnos azonban ez nem elég, mert szülőként meg kell értenünk a teljes szituációt, azt, hogy mi az agresszió története,  mi előzte meg, mi váltotta ki. Épp így fel kell tárnunk, hogy miért szorul bele a gyermekünk gyakran az áldozat szerepébe, és ha ezt tapasztaljuk, akkor hatékonyan segítenünk kell neki abban, hogy ebből ki tudjon lépni.  (ahogy az agresszor a bántalmazó szerepéből) Ebben nem feltétlenül az iskolaváltás a megoldás, hanem a gyermek megerősítése, személyiségének fejlesztése.

A családi rendszer működéséből is származhat az, hogy egy gyerek gyakran az agresszor vagy az áldozat szerepébe szorul. Ilyen lehet például:

–   ha gyakran találkozik otthon erőszakkal, ha azt tapasztalja, hogy a konfliktusokat a felnőttek így oldják meg. Ha nem lát erre más példát, akkor ő is ezt a megoldást fogja választani, vagyis vagy üt, vagy tűr… Attól függően, melyik szerepet választó családtagjával azonosul!

–  A családban olyan feszültségek jelentkeznek, amelyet a gyerek tombol ki magából vagy vezet le. Sokkal gyakoribb jelenség ez, mint gondolnánk, ugyanis a gyerek a kimondatlan feszültségeket is érzi a felnőttek viselkedéséből, és ez benne robbanásig feszülő érzéseket fog kelteni, hiszen a szülei jól léte, a saját jól létével kapcsolódik össze. A szülőpár megoldhatatlan, vagy annak tűnő párkapcsolati problémáit is érzékelni fogja, de a válási nehézségeket és az e körül kibontakozó harcokat mindenképpen.

–  Testvérkonfliktus is állhat a háttérben, ami már az anya várandóssága alatt is megjelenhet

A gyermek egyéni problémái is megjelenhetnek ezekben a helyzetekben, például valamilyen tanulási nehézség, disz-es problémák, hiperaktivitás, autizmus stb. Olyan egyedi tulajdonságok is, amelyek mentén őt csúfolják, ez akár apróság is lehet, például a kövérség, vagy a szemüvegesség

Egyéb társadalmi szintű problémák is állhatnak a háttérben, például ha az anya egyedül tartja el a gyerekeit, rengeteget dolgozik, és nincs lehetősége arra, hogy elég időt, figyelmet fordítson a gyerekeire

Beteg családtag ápolása, szegénység, munkanélküliség, szegregáció, kisebbségi lét, és más egzisztenciális problémák, amelyek olyan feszültséget szülnek, amelyeket a család önmagában nem képes megoldani.

Mit tehetünk?

Legyünk tisztában gyermekünk sérülékenységével, nehézséget okozó tulajdonságaival, és segítsük őket ennek leküzdésében!

Legyünk annyira jó kapcsolatban a gyermekünkkel, hogy megossza velünk a problémáit!

Tanuljunk konfliktuskezelő technikákat

Oldjuk meg feszültséget keltő családi, párkapcsolati problémáinkat!

Kérjünk családunkra szabott segítséget annak megfelelően, hogy milyen jellegű a problémánk, egyéni, családi, vagy anyagi, egzisztenciális!

Az EFT-hatás

Vissza a szerelembe!

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni.

A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik, öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek, majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás! Vagyis a magány betegít.

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,

egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját, egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.

Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?

Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy  oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.

Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.

Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.

Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti  reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.

Mire képes az EFT?

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját  érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.

A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy:

SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk.

Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól, hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.

Az EFT-terápia

Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.

EFT-terápiás képzésen

volt az oktatónk, aki Floridából érkezett
Budapestre

A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek  önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.

Milyen sors vár rád?

Nem annyira misztikus, mint hinnéd!

Sokszor kérdezzük, hogy mi miért történik velünk, miért alakult úgy az életünk, ahogy, miért épp ez a sors jutott nekünk. Tanácstalanságunkban és kétségbeesésünkben gyakran fordulunk a horoszkópokhoz, azt remélve, most valami más következik, valami jó. Gyakran magam is elolvasom ezeket, és nem egyszer érzem, hogy jólesik hinni bennük. De azért hasznos lenne, ha nem csak az ilyesfajta „előrejelzéseket” figyelnénk, hanem olykor-olykor rátekintenénk egy másféle táblázatra is, méghozzá a kötődési stílusok táblázatára, és megpróbálnánk ezek egyikébe besorolni magunkat. A kötődési stílusunk ugyanis az a valami, ami alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat, választásainkat és ezáltal a jövőnket. Ha tehát valaki tényleg kíváncsi arra, milyen sors vár rá, akkor érdemes ránéznie erre a táblázatra, hogy egy kicsit tesztelje önmagát. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem beszélhetünk valódi önismeretről. Mert (talán már ezt egyszer írtam) nem elég a belső tulajdonságainkat ismerni, tudni, hogy milyenek vagyunk mi önmagunkban, azt is jó lenne megértenünk, hogyan viszonyulunk másokhoz, például mennyire vagyunk képesek közel engedni valakit magunkhoz. Vajon direkt vágyunk erre, vagy pedig zaklatásnak éljük meg, hogy csüng rajtunk valaki? Ezeknek a kérdéseknek a megállapítására hosszabb, pszichológiai tesztek is rendelkezésre állnak, és ha rajtam múlna, legalább egyszer mindenkivel kitöltetném. Mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, hogyan idézzük elő újra és újra ugyanazokat a szituációkat. Kevesebbszer vádolhatnák a sorsukat, ha ismétlődő dramaturgiával találkozunk.

A  nagy csel ugyanis az, hogy miközben megélhetjük megmagyarázhatatlannak a saját sorsunkat, nem vagyunk tudatában annak, hogyan is „értük el” ezt, és hogy ez nem  másokból, és nem isteni erők kifürkészhetetlen akaratából származik, hanem belőlünk. Igaz, ez elég megterhelő gondolat, összeomlanak tőlük azok a mesék, amiket magunknak mondogatunk.

Nézzünk akkor rá egy pillanatra erre a táblázatra.

Bartholomew és Horowitz (1991) négykategóriás modellje

        Pozitív modell önmagáról
Alacsony szorongás
Negatív modell önmagáról
Magas szorongás
  Pozitív modell a másikról + Alacsony elkerülés     Biztonságos Érzelmileg
könnyen kerülök közel másokhoz, kényelmes számomra, ha másoktól függök vagy ők
függnek tőlem, nem aggódom, hogy egyedül maradok, vagy mások nem fogadnak el engem.
Elárasztott Mély intimitásra törekszem másokkal, de úgy látom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretném. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzem jól magam, de néha aggódom amiatt, hogy mások nem értékelnek engem annyira, mint én őket.
 Negatív modell a másikról + Magas
elkerülés  
Elutasító Közeli kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Nagyon fontos, hogy függetlennek és önállónak érezzem magam, és jobban szeretem, ha nem függök másoktól, és mások se függnek tőlem Félelemteli Kényelmetlenül érzem
magam, ha közel kerülök másokhoz.
Szeretnék közeli kapcsolatokat, de
nehezen bízom meg másokban, vagy
nehezen függök tőlük. Aggódom, hogy
megsérülhetek, ha túl közel engedek
magamhoz másokat.
A kötődés-elméletet John Bowlby, angol pszichoanalitikus alkotta meg, és ebben azt állítja, hogy mindannyian kötődési szükséglettel születünk. A kötődés elhanyagoló, bántalmazó szülők iránt is kialakul, akkor is létrejön, ha nem etetnek, nem jól gondoznak bennünket. Az az igényünk, hogy kapcsolódjunk valakihez élethosszig fennáll, nem múlik el a gyerekkorral, vagyis a kötődés nem „gyermeki” jelenség, és egyáltalán nem az önállótlanság jele.

Bowlby szerint a kötődés funkciója hármas,

  1. a közelség: aggodalomra okot adó, illetve veszélyhelyzetben
  2. biztonságos menedék: a másikra támaszkodás képessége betegség, fáradtság, tanácstalanság esetén
  3. bázis: amiből az autonómia törekvések kibontakoznak,

A kutatók a kötődés mintázatait Bowlby után tovább vizsgálták és alapvetően két típust különböztettek meg, a biztosan és a bizonytalanul kötődőeket. A bizonytalan kötődést többféle alcsoportba rendezték, a táblázatban bemutatott az egyik mód, de más felosztások is léteznek. A lényeg azonban az, hogy a bizonytalan kötődésűek szoronganak valamitől, vagy a másik elvesztésének félelme hatja át őket, vagy épp a közelségtől tartanak. Vannak, akik mindkettőtől egyszerre, nagy valószínűséggel az ő sorsukban lesz a legtöbb drámai elem.

A jó hír azonban az, hogy ezek a kapcsolódási mintáztok nem kizárólagosak, vagyis nagy valószínűséggel mindenkiben vannak olyan elemek, amelyek a személyiségükben a biztonságos kötődés felé mutatnak, míg mások a kapcsolatok iránti sóvárgás vagy az elkerülés felé. Egyedileg nagyon változó , hogy kiben melyikből lesz több és kevesebb, és természetesen nem mellékesek az arányok sem.

Biztonságos és bizonytalan kötődés

A biztonságosan kötődő emberek önértékelése jó, és hasonlóan jót feltételeznek a világról és a többi emberről is. Bátran kapcsolódnak másokhoz, nem félnek közel kerülni a párkapcsolatban, a barátságban, és képesek az elköteleződésre. Ha valaki megtetszik nekik, de az nem fogadja a közeledésüket, nem törnek össze, hamar elfogadják az elutasítást is. Nem jellemző rájuk a féltékenykedés sem, mert bíznak a másikban, és önmagukban, nem tartja őket fogságban a másik elvesztésének a félelme. A másik rossz megjegyzéseire is képesek jól reagálni, ez nem vált ki feltétlenül belőlük védekező vagy támadó attitűdöt.

A bizonytalan kötődés hátterében mindig szorongás áll, bármelyik fajtájáról is beszélünk, az a tapasztalat, hogy a másikra nem, vagy csak korlátozott mértékben számíthatunk. Mindez pedig elemi módon hat ki arra, hogyan működünk a kapcsolatainkban, leginkább a párkapcsolatunkban.

A kötődés a párkapcsolatban

Egy párkapcsolat sikeressége nagyban függ attól, hogy mennyire kötődünk biztonságosan. Ha két biztosan kötődő ember kerül össze, akkor a kilátások jók, és egy bizonytalan és biztos kötődésű ember között is viszonylag kiegyensúlyozott viszony alakulhat ki. Legalábbis addig, amíg nincs jelen különös stressz, vagy nem történik valamilyen traumatikus esemény. A stressz azonban gyakran megjelenik, azt aligha tudjuk elkerülni, és ilyenkor a korábban kialakult egyensúly megbomolhat. Elkezdődhet egy olyan negatív ciklus, amelynek van egy klasszikus forgatókönyve, a pár egyik tagja folyamatosan elégedetlenségét fejezi ki, állandóan nyomasztja ezzel a társát, mire a másik menekülőre fogja, és magára zárja az ajtót.

Párterápiákon leggyakrabban ezzel a helyzettel találkozunk, a konfliktus már elmélyült, a pár két külön úton indult el, és a kérdés az, hogy ez a két út hogyan fordulhat egybe ismét, egyáltalán esély van-e még erre. Több másféle negatív ciklus is indulhat, attól függően, hogy milyen kötődési stílusú felek kerülnek össze, de a vége mindegyiknek az érzelmi eltávolodás lesz. Nagyon egyszerű megjegyzésekből is szélsőséges erejű veszekedések vagy épp napokig tartó nemszólokhozzádok lehetnek.

Nézzük például az alábbi párbeszédet:

Szorongó/Elárasztott: – Már megint nem értél haza időben vacsorára. Pedig a lelkem is kiteszem érted!

Elkerülő/Elutasító: – Nem értelek, mi bajod van. Nem tudtam hamarabb jönni. Neked semmi sem jó, amit csinálok!

Az elárasztott valójában kapcsolódni szeretne, de a mondatot, hogy ne adja ki magát, vádként formálja meg. Erre az elkerülő/elutasító néhány diplomatikus mondat után nagy eséllyel bele sem megy majd egy komolyabb vitába, magára zárja az ajtót, ami tovább fokozza a szorongó szorongását, aki még kétségbesettebb lesz, még inkább vagdalkozni kezd, mire az elkerülő még inkább bezárkózik…

Ha két elárasztott találkozik, akkor a viták nehezen csitulnak el, támadást visszatámadás követ majd, és ennek nagyon nehezen lehet véget vetni.

Ha a kötődés elméletéből indulunk ki, abból, hogy a kötődési stílusunk alapvető vonásai gyermekkorunkban alakulnak ki, akkor felmerül a kérdés, mit is tud tenni a párterapeuta? Hogyan lehet kimozdítani egy párt egy ilyen a negatív körből?

A megoldás az EFT ( az Érzelmekre Fókuszál Párterápia) lehet, amely nagyon alaposan kidolgozott lépésekben halad a kívánt változás felé. Az EFT-ről majd legközelebb beszélek, elöljáróban azonban azt mondanám el róla, hogy olyan módszer, amely hisz az emberben, a klienseire nem “betegként” vagy sérültként gondol, hanem változásra kész emberként, olyasvalakiként, aki képes gyógyulni, és javulni. Nem a személyiség sérüléseire koncentrál, és nem diagnosztizál. Eredendően jónak látja az embert, úgy hiszi, hogy legmélyebb, eredendő szükségleteinkben nagyon egyformák vagyunk, akár férfinak, akár nőnek születtünk, és mindannyiunknak a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van védelemre, és támaszra, olyan szeretetteli, megértő kapcsolatra, amely megadja nekünk a biztonság érzését. A párkapcsolat, ha benne maradunk, és kettőnk boldogságán dolgozunk, ezt a mindennél nagyobb lehetőséget kínálja nekünk.

Dodó – az igazi elkerülő

Árva korunkban

Kazuo Ishiguro japán származású brit író regényében találkoztam Dodóval. Chirstopher Banks  gyerekkori beceneve Dodó, az édesanyja nevezte így, akihez nagyon szoros, bensőséges kötelék fűzi. A regény az Árva korunkban címet viseli, és egyáltalán nem tűnik (elsőre) mélylélektani vagy pszichologizáló alkotásnak. Nagyon is fordulatos a cselekmény, egzotikus a helyszín, hiszen Sanghajban vagyunk épp a második világháború kitörése előtt. A brit család a Nemzetközi Enkláve védelme alatt él, de vagyonát nem épp tisztességes módon szerzi, a cég, amelynél Dodó apja dolgozik, ópiumkereskedéssel foglalkozik. Az anya mélységesen elítéli ezt, keresztényietlennek találja, hogy úgy jutnak extra haszonhoz, hogy emberek mennek benne tönkre. Mozgalmat indít, hogy Kínában az ópiumkereskedés büntethető legyen.

Mindez csak lassan, Dodó gyermeki szűrőjén keresztül derül ki, homályos sejtések közepette. És talán nem is derül ki minden, de az igen, hogy az anyja és az apja nem egy ügyön dolgozik, hogy a szülei szemben állnak egymással.

A regényben ez nem jelenik meg túl nagy hangsúllyal, csak messziről figyeljük a felnőttek felnőttes világát, épp úgy, ahogy egy gyermek valóban érzékelheti ezt. Sokkal fontosabb japán barátja, Akira, akivel együtt szövögetik furcsa fantáziavilágukat egyik cselédjük élete köré. A cseléd emberi kézfejeket gyűjt, képzelik, amelyek furcsa pókokká változnak, úgy hiszik, tele van vele a szobája. Mintha az a megfoghatatlan szorongás, ami az életüket áthatja, itt, ebben a horrosztikus képzelgésben öltene testet.

Nem mintha teljesen hiányoznának az életéből a szép pillanatok.  Az anyja mindig szakít időt rá, hintáznak együtt, énekelnek, képesek önfeledten játszani. Az apja azonban mindig a dolgozószobájában van, alig látják.

Aztán egy nap egészen eltűnik, a történetnek ennek a pontján az derül ki, hogy emberrablás áldozata lesz.

Aztán, kis idő múlva az anyja is erre a sorsra jut, de még annyi magyarázatot sem kapunk, mint az apja eltűnésére. Dodó mégsem esik kétségbe, tartja  magát, mintha nem volna semmi baj. (Épp úgy, ahogy az elkerülő típusúak egyébként.) Angliába kerül, gazdag nagynénje biztosítja a taníttatását, és Dodó, aki már lassan Christopher Banks, és felnőtt férfi, egy különös pályát választ magának. Mesterdetektív lesz. A küldetése és a hivatása egyben, hogy bűnügyeket göngyölítsen fel, és nehéz elkerülni azt gondolatot, hogy ebben a választásában megjelenik az anyja erkölcsössége, és az a mindenekfeletti vágy, hogy megtalálja a szüleit, és leleplezze, megbüntesse az emberrablókat. Valahogy így tud kapcsolódni önmagához, és ezáltal a hivatás által kapcsolódik a szüleihez.

Mert még azok is vágynak a kapcsolódásra, akik elkerülik őket. És Dodó elkerüli.

Ha elolvassák a regényt, akkor látni fogják, hogy mindannyiszor, ahányszor erre lehetősége kínálkozna, másképp dönt, vagy „véletlenül” másképp alakul. Elkerüli a kapcsolódást a szerelemben és nem vállalja végül a barátságban sem. És amikor a regény végén kiderül, mi is történt valójában a szüleivel, nem az első dolga lesz, hogy a szálakat rendezze. Talán ez a legmegdöbbentőbb a végén. És olvasóként itt kezdünk el homályos sejtéseink után, elgondolkodni azon, hogy mit is olvasunk tulajdonképpen. Hogy a történet, amit olvasunk, valamiképp másodlagos.

Mindig elcsodálkozom, mennyi mindent tudnak az írók az emberi lélek működéséről. Kazuo Ishiguro például nagyon pontosan ábrázolja, milyen életsrtatégiával él az elkerülő kötődésű ember, tudja a történetét, hogy a szülei nem lehettek boldogok, tudja, hogy mély traumát kellett átélnie, amelynek során elvesztette a hitét abban, hogy a világ biztonságos hely. Választott pályájában ennek a biztonságnak a helyreállítására törekszik, de a saját életében igazi kapcsolat kiépítésére képtelen. Mert kerüli a bensőséges kapcsolatokat, nem fogadja el erre azokat a lehetőségeket sem, amelyeket az élet tálcán kínál fel számára. Azt hiszi, a szeretet feltételekhez kötött.

De nem csak ezeket tudja az író , tud valami mást is, ami nem annyira egyértelmű, és ami engem elgondolkodásra késztet. A pszichológia szerint ugyanis kötődési stílusunk életünk első éveiben alakul ki, és főképp az anyai gondoskodás milyenségéhez kapcsolható. Kötődési stílusunk alapvetően nem változik, bár némiképp (mindig) módosítható. Ha Dodót ebből a szempontból figyeljük, akkor az életének rendben kellene lennie, hiszen az anyjával való kapcsolata nagyjából rendben van.  Szeretetteljes, bensőséges, támogató viszonyban vannak egymással.

Az édesapjával azonban szinte semmilyen kapcsolatban nincs! Ennek a viszonynak a jelentőségét a kötődési stílusunk kialakulásában kevéssé szokták hangsúlyozni a szakemberek. És ez az egyik, amit megmutat nekünk Kazuo Ishiguro, hogy ennek a dolgozószobai létezésnek súlyos nyoma van Dodó személyiségében.

És még valamit megmutat, azt hogy a szülők egymáshoz való viszonyának is nyoma van, az ő ellentétük sem fedhető el, tagadható le, még ha próbálkoznak is ezzel. A gyermek mindig benne van a kapcsolatok bonyolult szövedékében és nem titkolható el előle, hogy a szülők hogyan élnek, mit tesznek egymással. Mindenekfelett pedig ennek nyoma lesz a gyermek személyiségében.

A korai évek persze, kétszeres nyomatékkal számítanak, de mindent átszínezhet, módosíthat az, ami utána történik, és ami legalább ennyire fontos. Legalábbis az író szerint, amit persze semmiféle tudományos bizonyítékkal nem támaszt alá, hiszen ez egy regény. Ő csak elmeséli Dodó történetét.

Ma már vannak modelljeink az emberi lélek, a személyiség leírására, aminek alapján elemezhetünk akár egy regényhőst is. A pszichológia sok mindenre választ adott, és segít megérteni a motivációnkat. A regényírók azonban, amikor leírnak egy történetet, mintha kísérleteznének az emberi lélekkel, képzeletben, és ezzel olyasmire is rálátnak, amire a lélektan még nem.

Mert a kötődési stílusunkat sokszor kutatták már, de azt, hogy ebben milyen szerepe van az édesapánkkal való kapcsolatunknak, és milyen szerepe van annak, hogy a szüleink hogyan kötődtek egymáshoz, arra csak Kazuo Ishiguro végzett „kísérletet”.

Családteraputaként persze tudjuk, magam is látom, hogy milyen következményei vannak az elkerülő kötődésnek a párkapcsolatban, (akármi miatt alakult is ki ez), hogy milyen démonokkal küzdenek azok, akiknek valami hasonló életélmény jutott, mint Dodónak. Az ő esete persze, mondhatjuk, hogy extrém, eltúlzott, legalábbis, ami az emberrablást és a szülők teljes eltűnését illeti. De még erre sem mondanám, hogy ilyesmi nem történik meg a hétköznapi életünkben, a mi kis magyar valóságunkban. A saját praxisomban is találkoztam olyanokkal, akiket elvették az édes szüleiktől, vagy maguk a szülők vetették ki őket a családból. Állami gondozásban vagy nevelőszülőkkel nőttek fel, és alapélményük, hogy minden kifordulhat a sarkából egyik pillanatról a másikra. Hogy el lehet veszíteni azt, ami a legfontosabb.

De kevésbé extrém helyzetek is lehetnek, amikor az anya például depressziós lesz a gyermek nevelésének egyik szakaszában, és képtelen lesz figyelni a kicsi igényeire. Vagy itt van az az eset, ami viszont számtalanszor megesik, hogy a szülők azért nem tudnak a gyerekre koncentrálni, mert olyan mély kapcsolati válságban vannak, hogy erre egyáltalán nincs érzelmi lehetőségük! Egyszerűen képtelenek rá.

Az eredmény persze nem túl biztató, mert mindennek a vége a gyermek szorongása lesz, és a félelem a kapcsolatoktól, félelem attól, hogy akit szeretünk, az egyszerre elmegy, eltűnik, elhagy, elrabolják. Ezt végső soron tudjuk, nem véletlenül írom ezeket a sorokat. A kötődés-elmélet szerint, azok, akiknek nem sikerült biztonságosan kötődniük a szüleikhez, kétféleképpen reagálhatnak, vagy kapaszkodnak a kapcsolatokba, szinte foggal-körömmel, és kétségbeesnek, ha a másik kicsit is távolodni próbál. Ők a szorongóak. A másik típus az elkerülők típusa, ők többnyire meg sem próbálkoznak a kapcsolattal, mert nem kockáztatnak, nehezen vagy egyáltalán nem köteleződnek el, és ha mégis, mindig távolságtartóak maradnak. A vitákból kivonulnak, a konfliktusokat egyáltalán nem akarják felvállalni. Nekik az az alapélményük, hogy nem szabad/lehet/érdemes kötődni senkihez, mert akikhez kötődnének, azokat elveszítik!

Talán megjegyeztem már korábban is, hogy a család minősége a párkapcsolat minősége. Hogy a jól működő család alapja a jól működő párkapcsolat. Ez a talapzat. Ha jól működő családot szeretnénk, akkor gondozni, ápolni, táplálni kell a párkapcsolatunkat, időt kell rá szánni, mert nem működik perpetuum mobile-ként. Erre Kazuo Ishiguro most újra ráébresztett.

Végességünk tudatában

Nagyon különös érzés, amikor belenézek a tükörbe, és nem az a nő néz vissza rám, aki bennem él. Aki visszapillant, annak az arca összetörtebb, vájatok vannak benne a száj körül, sötétlő karikák a szem környékén, és egyre mélyülő ráncok a homlokon. Az idő lassan lépeget előre, pusztítását  észre sem venni, csak a fényképek tükrözik egyre pontosabban, és egyre kíméletlenebbül. És néha egy-egy pillanatban az arc, aki rám köszön a tükörből.

Nehéz megmondani, ki az, aki visszanéz. Vajon ugyanaz-e, aki húsz évvel ezelőtt volt, vagy egy másik? Vajon ugyanaz-e, aki megszületett, több, mint ötven évvel ezelőtt? És vajon holnap ugyanaz lesz-e, aki ma? Vajon az, aki egyszer a földben fekszik majd, ugyanaz lesz-e, mint aki most vagyok? Mi marad? A lényege mi volt?

Furcsa köröket rajzolunk, ahogy átfutunk az időn, és miközben halad előre szép lassan és mi óvatlanul követjük, nem tudjuk, hová megyünk. Csak elkap egyszer-egyszer egy homályos sejtelem, hogy épp most lépünk át valahová, egy másik korszakba, átugrunk valahová, ugyanoda, ahová már az őseink is, és ezért a sorsunk is ugyanaz lesz, és számunkra sem lesz menekvés! Nincs kijelölt határvonal, hogy na, idáig tartott ez, és most más jön, de ez a szürke zóna, amikor az idő vákumszerűen beszippant, de még ott lebegünk két idősík határán, pontosan érzékelhető. Mint a születés, olyan. Nehéz.

És újra és újra át kell menni rajta. Nem elég egyszer, csak világra jönni, és kikerülni a fénybe, hanem meg kell tenni még sokszor. Átélve az oxigénhiányt, a nyomást, a fájdalmat, átélve a félelmet az ismeretlentől, a szorongató változást, és azt, hogy közeledünk minden egyes lépésünkkel a vég felé. Már a születésben is ott van ennek az árnya, és kísért minket mindörökké.

És amikor valaki megszületik, először éli át a változás összes terhét, akkor a családja minden egyes tagjának meg kell születnie újra. A magzatból újszülött lesz, földön élő, megfogható, törékeny palánta, a fiatal nőből anya, az anya anyjából nagymama, az apjából nagypapa, és a nagypapából, nagymamából dédik, akik már csak messziről integetnek az idő sodrában a most érkezőnek. Épphogy köszönnek neki, ha egyáltalán találkozhatnak.

Az újszülött felsír, így köszön a világnak, és így adja tudtunkra, hogy örökre elvesztett valamit, hogy a paradicsom, ami bent volt, ahol soha nem volt egyedül, és nem volt éhezés, és mindig ott lüktetett benn, közel, lágy ritmusában a szív, nincs többé. És jó, hogyha ez a kisbaba az anyja ölelő karjai közé kerül, ha nem választják el tőle, ahogy a kórházban mindig jó indok van erre. Mert ez lesz akkor az egyetlen vigasz, az elveszett tökéletességért.

Az újszülött sír, és sír az anya, Ő is átmegy most valamin, az idő kíméletlen sodrásán, otthagyja lányságát, a választás, a szabadság éveit, amikor önmagának lehetett a legfontosabb. A baba megnyugszik, a kar átölel, a szív ismét ott dobog közel, és a lányt megrendülve ismeri fel önnön nagyságát, és mérhetetlen felelősségét, hogy van itt valaki, akinek az öröme, jólléte, boldogsága, sőt az élete múlik rajta. Az apa, aki épp most lett azzá, megrészegülve figyeli őket, és kábult lesz a feladattól, ami mostantól nehezedik rá, jön a nyomás, a félelem, a változás sokkja, hogy ugyanoda kell hazamenni, mindörökké. Még int egyet egykori szabad önmagának, aki még arra ment, amerre akart, akinek még nem kellett hazarohannia munka után. Aki elkölthette a pénzét motorra és sörre, és nem kellett hitelt fizetnie hó elején.

A nagymama, aki az előbb még anya volt, és épp most engedte a világba a gyermekét, és nem is oly rég lélegzett fel a saját szülése után, megint itt áll, egy másik kapuban, ami a nagyszülőség felé viszi őt, nézi a gyermekét, aki most az unokáját tartja a karjaiban, és egy sok évvel ezelőtti emlék úszik be  a gondolatai közé, amikor ő tartotta így az első gyermekét. Nézi a lányát, és mintha kívülről látná önmagát, vagy még inkább úgy, mint mikor tükrök állnak szemben egymással, és a végtelen tükröződés egyre kisebb képeiben mintha egyszerre lenne jelen a múlt ezer síkja, és így nézné a lányát, önmagát, a nagymamáját, a dédanyját, és ükanyját és végig mindenkit az idő végtelennek tűnő rendjében.

Nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet vele, hogy az idő megint ugrott egyet előre, ahogy az apa sem, akiből épp most lesz nagypapa, és férfikora legszebb éveitől búcsúzik, sötét hajától és feszes izmaitól. Búcsúzik a vadászattól, a versenytől, és a választás ezer színétől, mert az út kijelölte önmagát, és vissza lehet térni ugyan bármikor a kezdőpontra, mint a startra a társasjátékok tábláján, de már jó nagy árat kell fizetni érte.

És az idő lök tovább. A nagyszülők dédszülők lesznek, és ők már nem a vadászattól, a versenytől, a feszes izmoktól és a szépségtől búcsúznak, hanem magától az élettől. Egymástól. Búcsúznak a reggeli kávé illatától, a futás élményétől, a hajnali harmattól, a tavaszi orgonától, az emlékeik között élnek, és szerencsések, ha ezek között az emlékek között több a jó. Több, ami vigaszt ad, és nem elkeserít.

A dédi int egyet ilyenkor minden most születőnek, a csecsemőnek, a szülőnek, a nagyszülőnek, int, hogy ez így van jól, még számtalan kaland vár rátok, csak menjetek! Elértétek, amit elérhettetek, áthatolhattatok az időn, megtettétek, amit kell, és nincs ennél nagyobb. Int, hogy jönnek a következők, az élet győzött a halál felett. A saját végességed tudata inkább csak a jel, hogy a jót kell gyűjteni, nem a rosszat. Hogy csakis a jó életen érdemes dolgozni. A boldogtalanságon sosem.

Baráttalanság, covid, párkapcsolat

Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.

Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.

A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.

Miért jelent ez gondot lelki értelemben?

A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.

A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.

Bezáródtunk.

Erre a védekezés érdekében valóban szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen – lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.

A veszélyhelyzet épp ezeket a baráti kapcsolatokat  vette el tőlünk, és most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.

Miért is van ez így? Miért, és hogyan lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó működéséhez?

A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.

A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!

Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.

Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.

Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak  belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.

Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.

Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.