Az EFT-hatás

Vissza a szerelembe!

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni.

A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik, öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek, majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás! Vagyis a magány betegít.

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,

egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját, egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.

Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?

Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy  oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.

Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.

Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.

Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti  reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.

Mire képes az EFT?

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját  érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.

A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy:

SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk.

Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól, hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.

Az EFT-terápia

Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.

EFT-terápiás képzésen

volt az oktatónk, aki Floridából érkezett
Budapestre

A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek  önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.

Milyen sors vár rád?

Nem annyira misztikus, mint hinnéd!

Sokszor kérdezzük, hogy mi miért történik velünk, miért alakult úgy az életünk, ahogy, miért épp ez a sors jutott nekünk. Tanácstalanságunkban és kétségbeesésünkben gyakran fordulunk a horoszkópokhoz, azt remélve, most valami más következik, valami jó. Gyakran magam is elolvasom ezeket, és nem egyszer érzem, hogy jólesik hinni bennük. De azért hasznos lenne, ha nem csak az ilyesfajta „előrejelzéseket” figyelnénk, hanem olykor-olykor rátekintenénk egy másféle táblázatra is, méghozzá a kötődési stílusok táblázatára, és megpróbálnánk ezek egyikébe besorolni magunkat. A kötődési stílusunk ugyanis az a valami, ami alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat, választásainkat és ezáltal a jövőnket. Ha tehát valaki tényleg kíváncsi arra, milyen sors vár rá, akkor érdemes ránéznie erre a táblázatra, hogy egy kicsit tesztelje önmagát. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem beszélhetünk valódi önismeretről. Mert (talán már ezt egyszer írtam) nem elég a belső tulajdonságainkat ismerni, tudni, hogy milyenek vagyunk mi önmagunkban, azt is jó lenne megértenünk, hogyan viszonyulunk másokhoz, például mennyire vagyunk képesek közel engedni valakit magunkhoz. Vajon direkt vágyunk erre, vagy pedig zaklatásnak éljük meg, hogy csüng rajtunk valaki? Ezeknek a kérdéseknek a megállapítására hosszabb, pszichológiai tesztek is rendelkezésre állnak, és ha rajtam múlna, legalább egyszer mindenkivel kitöltetném. Mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, hogyan idézzük elő újra és újra ugyanazokat a szituációkat. Kevesebbszer vádolhatnák a sorsukat, ha ismétlődő dramaturgiával találkozunk.

A  nagy csel ugyanis az, hogy miközben megélhetjük megmagyarázhatatlannak a saját sorsunkat, nem vagyunk tudatában annak, hogyan is „értük el” ezt, és hogy ez nem  másokból, és nem isteni erők kifürkészhetetlen akaratából származik, hanem belőlünk. Igaz, ez elég megterhelő gondolat, összeomlanak tőlük azok a mesék, amiket magunknak mondogatunk.

Nézzünk akkor rá egy pillanatra erre a táblázatra.

Bartholomew és Horowitz (1991) négykategóriás modellje

        Pozitív modell önmagáról
Alacsony szorongás
Negatív modell önmagáról
Magas szorongás
  Pozitív modell a másikról + Alacsony elkerülés     Biztonságos Érzelmileg
könnyen kerülök közel másokhoz, kényelmes számomra, ha másoktól függök vagy ők
függnek tőlem, nem aggódom, hogy egyedül maradok, vagy mások nem fogadnak el engem.
Elárasztott Mély intimitásra törekszem másokkal, de úgy látom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretném. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzem jól magam, de néha aggódom amiatt, hogy mások nem értékelnek engem annyira, mint én őket.
 Negatív modell a másikról + Magas
elkerülés  
Elutasító Közeli kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Nagyon fontos, hogy függetlennek és önállónak érezzem magam, és jobban szeretem, ha nem függök másoktól, és mások se függnek tőlem Félelemteli Kényelmetlenül érzem
magam, ha közel kerülök másokhoz.
Szeretnék közeli kapcsolatokat, de
nehezen bízom meg másokban, vagy
nehezen függök tőlük. Aggódom, hogy
megsérülhetek, ha túl közel engedek
magamhoz másokat.
A kötődés-elméletet John Bowlby, angol pszichoanalitikus alkotta meg, és ebben azt állítja, hogy mindannyian kötődési szükséglettel születünk. A kötődés elhanyagoló, bántalmazó szülők iránt is kialakul, akkor is létrejön, ha nem etetnek, nem jól gondoznak bennünket. Az az igényünk, hogy kapcsolódjunk valakihez élethosszig fennáll, nem múlik el a gyerekkorral, vagyis a kötődés nem „gyermeki” jelenség, és egyáltalán nem az önállótlanság jele.

Bowlby szerint a kötődés funkciója hármas,

  1. a közelség: aggodalomra okot adó, illetve veszélyhelyzetben
  2. biztonságos menedék: a másikra támaszkodás képessége betegség, fáradtság, tanácstalanság esetén
  3. bázis: amiből az autonómia törekvések kibontakoznak,

A kutatók a kötődés mintázatait Bowlby után tovább vizsgálták és alapvetően két típust különböztettek meg, a biztosan és a bizonytalanul kötődőeket. A bizonytalan kötődést többféle alcsoportba rendezték, a táblázatban bemutatott az egyik mód, de más felosztások is léteznek. A lényeg azonban az, hogy a bizonytalan kötődésűek szoronganak valamitől, vagy a másik elvesztésének félelme hatja át őket, vagy épp a közelségtől tartanak. Vannak, akik mindkettőtől egyszerre, nagy valószínűséggel az ő sorsukban lesz a legtöbb drámai elem.

A jó hír azonban az, hogy ezek a kapcsolódási mintáztok nem kizárólagosak, vagyis nagy valószínűséggel mindenkiben vannak olyan elemek, amelyek a személyiségükben a biztonságos kötődés felé mutatnak, míg mások a kapcsolatok iránti sóvárgás vagy az elkerülés felé. Egyedileg nagyon változó , hogy kiben melyikből lesz több és kevesebb, és természetesen nem mellékesek az arányok sem.

Biztonságos és bizonytalan kötődés

A biztonságosan kötődő emberek önértékelése jó, és hasonlóan jót feltételeznek a világról és a többi emberről is. Bátran kapcsolódnak másokhoz, nem félnek közel kerülni a párkapcsolatban, a barátságban, és képesek az elköteleződésre. Ha valaki megtetszik nekik, de az nem fogadja a közeledésüket, nem törnek össze, hamar elfogadják az elutasítást is. Nem jellemző rájuk a féltékenykedés sem, mert bíznak a másikban, és önmagukban, nem tartja őket fogságban a másik elvesztésének a félelme. A másik rossz megjegyzéseire is képesek jól reagálni, ez nem vált ki feltétlenül belőlük védekező vagy támadó attitűdöt.

A bizonytalan kötődés hátterében mindig szorongás áll, bármelyik fajtájáról is beszélünk, az a tapasztalat, hogy a másikra nem, vagy csak korlátozott mértékben számíthatunk. Mindez pedig elemi módon hat ki arra, hogyan működünk a kapcsolatainkban, leginkább a párkapcsolatunkban.

A kötődés a párkapcsolatban

Egy párkapcsolat sikeressége nagyban függ attól, hogy mennyire kötődünk biztonságosan. Ha két biztosan kötődő ember kerül össze, akkor a kilátások jók, és egy bizonytalan és biztos kötődésű ember között is viszonylag kiegyensúlyozott viszony alakulhat ki. Legalábbis addig, amíg nincs jelen különös stressz, vagy nem történik valamilyen traumatikus esemény. A stressz azonban gyakran megjelenik, azt aligha tudjuk elkerülni, és ilyenkor a korábban kialakult egyensúly megbomolhat. Elkezdődhet egy olyan negatív ciklus, amelynek van egy klasszikus forgatókönyve, a pár egyik tagja folyamatosan elégedetlenségét fejezi ki, állandóan nyomasztja ezzel a társát, mire a másik menekülőre fogja, és magára zárja az ajtót.

Párterápiákon leggyakrabban ezzel a helyzettel találkozunk, a konfliktus már elmélyült, a pár két külön úton indult el, és a kérdés az, hogy ez a két út hogyan fordulhat egybe ismét, egyáltalán esély van-e még erre. Több másféle negatív ciklus is indulhat, attól függően, hogy milyen kötődési stílusú felek kerülnek össze, de a vége mindegyiknek az érzelmi eltávolodás lesz. Nagyon egyszerű megjegyzésekből is szélsőséges erejű veszekedések vagy épp napokig tartó nemszólokhozzádok lehetnek.

Nézzük például az alábbi párbeszédet:

Szorongó/Elárasztott: – Már megint nem értél haza időben vacsorára. Pedig a lelkem is kiteszem érted!

Elkerülő/Elutasító: – Nem értelek, mi bajod van. Nem tudtam hamarabb jönni. Neked semmi sem jó, amit csinálok!

Az elárasztott valójában kapcsolódni szeretne, de a mondatot, hogy ne adja ki magát, vádként formálja meg. Erre az elkerülő/elutasító néhány diplomatikus mondat után nagy eséllyel bele sem megy majd egy komolyabb vitába, magára zárja az ajtót, ami tovább fokozza a szorongó szorongását, aki még kétségbesettebb lesz, még inkább vagdalkozni kezd, mire az elkerülő még inkább bezárkózik…

Ha két elárasztott találkozik, akkor a viták nehezen csitulnak el, támadást visszatámadás követ majd, és ennek nagyon nehezen lehet véget vetni.

Ha a kötődés elméletéből indulunk ki, abból, hogy a kötődési stílusunk alapvető vonásai gyermekkorunkban alakulnak ki, akkor felmerül a kérdés, mit is tud tenni a párterapeuta? Hogyan lehet kimozdítani egy párt egy ilyen a negatív körből?

A megoldás az EFT ( az Érzelmekre Fókuszál Párterápia) lehet, amely nagyon alaposan kidolgozott lépésekben halad a kívánt változás felé. Az EFT-ről majd legközelebb beszélek, elöljáróban azonban azt mondanám el róla, hogy olyan módszer, amely hisz az emberben, a klienseire nem “betegként” vagy sérültként gondol, hanem változásra kész emberként, olyasvalakiként, aki képes gyógyulni, és javulni. Nem a személyiség sérüléseire koncentrál, és nem diagnosztizál. Eredendően jónak látja az embert, úgy hiszi, hogy legmélyebb, eredendő szükségleteinkben nagyon egyformák vagyunk, akár férfinak, akár nőnek születtünk, és mindannyiunknak a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van védelemre, és támaszra, olyan szeretetteli, megértő kapcsolatra, amely megadja nekünk a biztonság érzését. A párkapcsolat, ha benne maradunk, és kettőnk boldogságán dolgozunk, ezt a mindennél nagyobb lehetőséget kínálja nekünk.