Rendesen elválni!

Az előző blogbejegyzésemben azt a közvélekedéssel ellentétes véleményemet fejtettem ki, hogy válni nagyon nehéz.  Most úgy folytatnám, hogy nagyon sok esetben nem is szokott sikerülni,  és ennek rengeteg káros következménye van. Jogilag persze, megtörténik a válás, előbb vagy utóbb, de aztán a valódi válás, ami érzelmi szinte is lezajlik, kevéssé sikerül, vagy csak felemás módon. Ez sajnos, paradox módon még nehezebb folyamat, ha “csak” egy együttélést kell megszakítani, különösen, ha ott gyermek is született. Bármennyire is furcsa ugyanis, a válás könnyebb akkor, ha volt esküvő. A jogi procedúra közben ugyanis esélyünk van érzelmileg is megérkezni újra abba az érzésbe, hogy már nem tartozunk össze. De még a jogi válás sem jelent garanciát arra, hogy az érzelmi válás megtörtént, vagyis nagyon nehezen válunk el rendesen! Valójában erről szólt egy korábbi bejegyzésem is a


Ebben rengeteg gyakorlati példát hoztam arra, milyen jelei lehetnek annak, hogy a válás nem történt meg. Most ennek a jelenségnek az érzelmi tényezőit venném górcső alá, nézzük meg először azt, miféle tünetei vannak ennek a meg nem történt válásnak! Hogyan ismerheted fel, hogy még mindig kötődsz ahhoz a társadhoz, akitől a felszínen válni szeretnél?

Tagadás

“Már nem érdekel” -, mondják sokan, és ez egy olyan mondat, ami jónak tűnik. Elsőre. Mert valóban az volna a jó, ha a másik már tényleg nem érdekelne. Csakhogy ez a mondat rendkívüli érzelmi töltéssel szokott elhangzani. Magdi, például, aki harminc(!) évvel ezelőtt vált el gyermekei apjától, ezt mondta, amikor megemlítettem, hogy esetleg a közös lányuk esküvőjén összefuthatnának. Persze, lehetséges, válaszolta, mert már nem érdekel az exem, de közben remegni kezdett a hangja, és gyorsan fel kellett állnia a székből, ahol előzőleg nyugodtan ült. Majd bővebben kifejtette, miért nem érdekli az a pasi, aki harminc éve elhagyta, és azóta feléje sem nézett a gyerekeknek. Mindezt olyan érzelmileg túlfűtött hangon mesélte el, mintha  nem telt volna el közben harminc év, hanem tegnap történt volna.!

Mert a “nem érdekel” szókapcsolat valójában azt jelentette, nagyon fáj, ma is, ami történt, teljesen egyedül maradtam, teljesen tehetetlen vagyok!

Hasonlókat jelent az a mondat is, hogy „nem találkozom az exemmel, lezártam azt a kapcsolatot!” Ez is jól hangzik. Elsőre. A felszínen. Csakhogy a „nem találkozom” nem azt jelenti, hogy lezártam, éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy nem találkozom vele, mert túlságosan felkavarna a találkozás, nem merek vele találkozni, mert nagyon rosszul érezném magam. A fájdalom beismerése ugyanis, hogy a másik (az a szemét!) fájdalmat okoz (még mindig) nekünk, sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Nem is vállaljuk.

Harag, gyűlölet, negatív érzések

A fájdalom helyett inkább más  érzéseket engedünk útjukra, a haragot, a gyűlölet, a dühöt, ezek sokkal könnyebben elérhetők, és könnyebben vállalhatók, mint a fájdalom.  A legtöbb ember számára ezeknek az érzéseknek a megjelenése azt jelenti, hogy elmúlt nem csak a szerelem, hanem a szeretet is. Haragszom rád, sőt egyenesen gyűlöllek, mondjuk, tehát már nem szeretlek! A helyzet viszont az, hogy ez egyszerűen tévedés. Ezeknek az érzéseknek a jelenléte valójában arról árulkodik, hogy nagyon is ott van a kötődés közöttünk. Gondoljunk csak bele, akit nem szeretünk, vagy nem szerettünk soha, arra nem haragszunk, és biztosan nem gyűlölünk, legfeljebb bosszankodunk a tettei miatt egy rövid ideig. A válási krízis alatt megjelenő erőteljes negatív érzések ezért még reményre adnak okot, arra, hogy a kapcsolatban még olyan erők vannak, ami miatt még folytatható (lehetne). Természetesen csak akkor, ha a negatív érzések mögött álló konfliktusokat sikerül közösen rendezni.  És sikerül a gyűlöletünk mögé nézni, és megvizsgálni, milyen szükségleteink nem teljesültek, amelyek miatt most így érzünk. A legtöbbször azért gyűlölünk, mert a legfontosabb szükségletünk, a szeretet iránti igényünk, nem elégül ki. A válást fontolgató pároknak ezt nagyon nehéz beismerniük, hiszen miért is vágynának szeretetre a másiktól, mikor annyi fájdalmat okoztak már egymásnak.  És ha ezt mégis, valamilyen csoda folytán, beismernék, akkor kiszolgáltatottak lennének, és a másik még több fájdalmat okozna nekik. Szóval nehéz ügy… (nem biztos, hogy megy terapeuta nélkül)

Titkos féltékenység

Nagyon sok jele lehet még, hogy nem váltál el teljesen, ilyen például, hogy nem a volt társadat gyűlölöd, hanem annak új választottját. Persze, nem ennyire őszintén jelenik ez meg, sokkal inkább olyan elejtett megjegyzésekben, hogy „mekkora bunkó az utód”, „micsoda cuccokat hord”, „édes kis cicababa”, „ez egy senki” és egyéb leértékelő megjegyzéseket teszel, amelyek mind a féltékenységet próbálják álcázni. Csakhogy ez a féltékenység azt jelzi, hogy van ott még valami érzés, kötelék, vékonyka szál, aminek nem kellene.

Ehhez hasonlóan, ha rossz érzéseket kelt, hogy a volt társad új partnerével találkozz, hogy vele, ne adj isten egy levegőt szívj, akkor a helyzet hasonló. Még mindig ott van az a kapocs, ami a másikhoz köt, amitől féltékeny, űzött, fájdalommal teli leszel.

Ugyanez a helyzet, ha a volt társad új gyereke kelt benned rossz érzéket, ha a jelenlétét sem tudod elviselni egy rövid időre sem. Talán nem is kell elmagyaráznom, hogy miért, hiszen ez a gyerek a megtestesülése lehet a ti kudarcotoknak, és az ő újrakezdésének, ami viszont NEKED fáj.

Ha ilyen érzéseket tapasztalsz magadon, nem a másikat kell javítóba küldened, mert ezekkel az érzésekkel neked van dolgod!

Mi történik, ha nem teszed, ha mindezekkel az érzésekkel nem kezdesz valamit, és nem válsz el rendesen?

Az első, amit tisztáznunk kell, hogy az idő nem segít, nem fogja begyógyítani a sebeket, ez szintén a közkeletű tévedések sorába tartozik. Egy dologban segíthet, hogy nyugodtabb leszel, de az idő önmagában nem fog elrendezni semmit, és ha nem kezdesz ezekkel az érzésekkel valamit, akkor még harminc év után is hurcolod majd magaddal, akár a cikk elején idézett Magdi.

Ez azonban nagyon veszélyes a jövendő boldogságodra nézve. Számtalan dologban akadályozhat meg ez a feldolgozatlanság.

Nem lesz új kapcsolatod

vagy

Nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban

vagy

Nem fog működni az új kapcsolatod

vagy

Az új partnered sérül

vagy

A gyerekeid sérülnek

vagy

Te magad sérülsz,

esetleg ez mind egyszerre.

Miért nem lesz új kapcsolatod?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései, az nem látja meg azt sem, aki az orra előtt van. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomásához annyi sok energiára van szükségünk, hogy nem marad szabad vegyértékünk. Mindent felemészt, eléget az az energia, ami ahhoz kell, hogy úgy tegyünk, minden rendben van! Egy új párkapcsolat ebben az érzelmi helyzetben lehetetlen.

Miért nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, akit újonnan választott. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát használ el, ezért ez nem is sikerülhet. Az előző kapcsolat kudarca pedig egyúttal azt is jelenti, ami persze téveszme, hogy egy új sem sikerülhet, vagyis elköteleződni veszélyes! (Minden férfi/nő egyforma! felkiáltás szokott kapcsolódni a jelenséghez, senkiben sem lehet megbízni. )

Miért nem fog működni az új kapcsolatod?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, aki mellette él. A negatív érzések, és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz igazán jelen lenni a másik számára, amit ő is érzékelni fog. Érezni fogja az összerezzenéseidből, abból, hogy mennyire figyelsz a volt partnered minden kérésére, jelzésére, még akkor is, ha ezek negatívak, hogy érzelmileg nem itt vagy, nem vele élsz, hanem a múltban, a másikkal. Mindez konfliktusokat szül majd, amelyeket nehéz lesz tisztázni, mert nem így jelennek meg, nem ilyen tisztán, hanem apróságokban, a szokások különbözőségeiben, politikai vitákban, gyereknevelési kérdésekben, egyszóval álcázott formában. Kimondani ugyanis, hogy még mindig kötődsz valamilyen szinten a másikhoz, képtelenségnek tűnik.

Miért sérül a másik?

Nagyjából érvényes minden, amit az előző pontban leírtam. Összefolgalva azért, mert nincs elég energiád, hogy az új társadra figyelj, mert leköt az előző. Az új társad pedig ettől leértékertnek fogja érzeni magát.

Miért sérülnek a gyerekek?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes a gyerekei előtt a volt társát pozitív színben feltüntetni, haragszik rá, leértékeli, olyan jelzőkkel illeti, amelyeknek ugyan lehet valóságtartalma, de mégis csak a lemez egyik oldalának az igazsága. A gyerekek azért sérülnek ebben, mert ők mindkét szülőhöz szeretnének kötődni, mert mindkét szülőjük iránt lojalitást éreznek. Ha el kell titkolniuk valamelyikük iránti érzéseiket, nehogy megbántsák a másikat, akkor kivágnak magukból valamit, valamit, ami egyébként a lelki fejlődésük szempontjából nagyon fontos lenne, a fél szívüket, a fél családjukat. Ha nem lehetnek jól mindkét szülőjüknél, akkor a másik felüket el kell titkolniuk, és ebben egész biztosan megsérülnek. Vagyis nem önmagában a válás miatt sérülnek, hanem ettől! Ha nem szerethetik egyszerre mindkét szülőjüket.

Miért sérülsz te magad?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései. Ezeknek a negatív érzéseknek, és végső soron a fájdalomnak az elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz benne lenni a saját életedben, nem tudsz jelen lenni az itt és mostban, ezért nem tudsz jól működő kapcsolatokat felépíteni, ez pedig a világról és az emberekről alkotott képedet is negatívan befolyásolja majd. Nem hiszel majd, a szeretetben, a boldog kapcsolatokban, kiegyensúlyozatlan leszel, boldogtalan, és reményvesztett. Közben akár habzsolhatod is az életet, de akár vissza is húzódhatsz, begubózhatsz végleg, de ez csak két végpontja lesz egy régi, elvarratlan történetnek, amit azóta sem sikerült megemésztened.

Ha másképp szeretnéd, van segítség.

Keress!

A válás sokkja

Nagyon sokan hangoztatják, hogy manapság könnyen válunk, könnyen hozzuk meg ezt a döntést, nézzük csak meg a válási statisztikákat, a házasságok közel fele válással végződik, és egyébként is ejnye-bejnye, micsoda világban élünk! Bezzeg régen nem váltak el az emberek, a házasság csodálatos intézményében élték le az életüket nagy-nagy boldogságban.

„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régenvolt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a „régen”, sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt. Valójában legtöbben, anélkül hogy tudnák,  a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné.” – írja Fónagy Zoltán, történész, a blogjában, aki több bejegyzésében is  kérdésessé teszi idillikus elképzeléseinket az egykori házassági boldogságról. Ha közelről kezdjük el ugyanis vizsgálni a régvolt családok történetét, hamar kiderül, hogy az egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy most képzelni szeretjük. Sőt! Maga a házasság sem azért köttetett, hogy boldogok legyünk benne, a szerelmi házasság ugyanis a polgárosodás terméke.

https://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/01/12/a_szerelmi_hazassagh

A boldogság nem volt szempont

A szerelmet, az érzelmeket ugyanis múlékonynak tartották, légvárnak, amelyre nem lehet építeni. Senki nem a boldogságot várta a házasságtól, hanem olyan biztos keretet, amelyben felnőhetnek a gyerekek, és amely a felek számára megfelelő anyagi környezetet teremt.  Hogy boldogok leszünk-e végül ebben a kapcsolatban, életünk hátralévő részében, nem volt szempont.

Egykori elődeim, a házassági tanácsadók, immár a polgárosodás idején, azt az álláspontot képviselték, hogy az anyagi kérdések legalább annyira számítanak, mint az érzelmek, az egymás iránti vonzódás. (Hogy mi, mai családterapeuták mit mondanunk ugyanerről a kérdésről, arról majd később, de annyit elöljáróban elárulhatok, hogy a szerelemnek és a hosszú távú (érzelmi) elköteleződésnek, sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk). Minden esetre mindössze nagyjából kétszáz éve honosult meg a házasság és a boldogság fogalmának összekapcsolása, vagyis, ha valaki egykor nem volt boldog a házasságában, az valójában nem számított, az egyéni boldogság, fogalmazzunk úgy, nem volt az élet központi kérdése. A házasság fennmaradt akkor is, ha a felek élete veszekedéssel, konfliktusokkal, külső kapcsolatok fenntartásával járt együtt, mert a válás jogi procedúrája valóban nehézkes volt, és csak különleges esetekben volt egyáltalán lehetséges, és a közös megegyezés nem volt az opciók között. A boldog és a boldogtalan házasságok fennmaradása pedig azt is jelenti nekünk, az utódok számára, hogy ősapáink és ősanyáink egykori boldogtalan kapcsolati megoldásait is hordozzuk magunkban mind epigenetikusan, mind pedig a tanult viselkedés szintjén. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ezeket a konfliktusaikat valóban megoldották, valóban megértették a másikat, és megbocsátottak egymásnak mondjuk a harmadik megjelenését követően, és ezzel a megelégedéssel folytatták a közös életüket. Kétlem, hogy így történt, sokkal inkább jegelték, szőnyeg alá söpörték a problémáikat, becsukták a szemüket és mentek tovább gazdasági egységként, de nem társként és szövetségesként. Ha nem így lenne, ha csak a boldogság mintáit hordoznánk, akkor nem válnánk el ma közel fele arányban. Mindenki idézze fel a saját nagyszülei történetét. Ha lehet, mind a négyét, így saját példáján keresztül láthatja majd, mennyi megoldatlansággal, mennyi fájdalommal járt az együttélés akkor is. De ugyanakkor találni fog jó példákat, erősségeket, számtalan családi értéket is. Az azonban gyanítható, hogy a konfliktuskezelésnek kevés jó példáját hozzuk örökségként magunkkal. Ez a mai „eredményeinken” látszik legjobban. Valószínűleg a válások aránya nem volna ilyen magas, ha ebben jobbak lennénk.

Régi örökség mai hatása

A válás, álláspontom szerint, ugyan mai jelenség, de az okai nem csak maiak, múltban gyökerező okai is vannak, amelyeket mi, családterapeuták, transzgenerációs hatásoknak nevezünk. Mire gondolok? Az az anya, például, aki a második világháborúban vesztette el a férjét, ugyan nem vált el, sőt haláláig siratta a társát, de a gyerekét mégis egyedül kellett felnevelnie. A fia, aki az én nagybátyám volt, egyáltalán nem tudta, nem tapasztalta meg, hogyan kell egy kapcsolatban működni, hiszen soha nem látta a szüleit együtt. Nem tudta, hogyan reagál egy férfi, nem látta, hogyan gondoskodik egy apa a fiáról. Ezért, amikor megházasodott, a házassága néhány hónap alatt tönkre ment. Alkoholista lett és egy hideg éjszakán megfagyott a saját háza mellett.

Minden családban fellelhetők hasonló történetek. És világháború sem kell ahhoz, hogy egy régi konfliktus megoldatlanságát a következő generáció is megérezze. A szerzett házasságok, a szülők megegyezése alapján létrejött házasságok között (erre is tudnék családi példát említeni) nagyon sok lehetett a boldogtalan, ezek közös jellemzője pedig nem a konfliktusmegoldások kifinomult technikája volt, feltehetőleg. Inkább az, hogy a konfliktusok, mivel senki sem volt érdekelt abban, hogy megoldja azokat, inkább csak mélyültek az idő múlásával, és nem oldódtak fel. Ezt pedig látták a gyerekek, egész pontosan nem látták, hogyan kell a vitákat, a veszekedéseket mindkét fél számára megnyugtató módon lezárni, és ezt a hiányt vitték tovább a saját kapcsolataikban. Az eredmény itt látható:

https://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografiaiportre/article/download/2729/2642/

A válási mutatóink szerint 2008-ban értük el válási statisztikákban a csúcsot, akkor a házasságok csaknem felében, 46%-ában lehetett válásra számítani. A 2010-es évek eleje óta ebben némiképp csökkenő tendencia figyelhető meg: 2016-ban a házasságok mintegy 42%-a végződött válással. Ez meglehetősen magas szám, az 1876-os majdnem nullához viszonyítva, egész biztosan.

A válás jogi procedúrájának könnyebbsége azonban nem jelenti azt, hogy válni könnyű, egyáltalán nem az, legalábbis ezt mondatják velem azok a tapasztalatok, amelyeket a válási krízisben lévő párokkal folytatott munka során szereztem. Szinte minden esetben a válást nagyon hosszú ideig tartó érzelmi krízis jellemzi, a válást fontolgató fél kétségek közt vergődik, vagy olyan érzelmi válságot él át, ami sokkszerűen hat rá. A döntést meghozni egyáltalán nem könnyű! A harag, a bosszú, a kétségbeesés, a szomorúság érzései keverednek, szétszakadt illúziók kísérik, megkeseredés, csalódás, sok-sok olyan érzés, amit nehéz vinni, miközben ugyanúgy folynak tovább a hétköznapok, ugyanúgy fel kell kelni, munkába kell járni, játszani kell a gyerekkel, és mintha minden ugyanolyan lenne, miközben minden egészen más, az alapok csúsznak széjjel.

Miért fáj ennyire?

A válás fáj, akárki kezdeményezte! Annak is, aki így döntött, és annak is, akinek a feje fölött döntöttek. Aki így döntött, annak viselnie kell a döntése minden felelősségét, akinek a feje felett döntöttek, el kell bírnia, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy kiszolgáltatott. Mindezt amellett kell bírnia, hogy tűrnie kell, hogy elveszített valakit és valamit, amiben korábban hitt, vagy legalábbis hinni próbált.

Ennek tetejébe nem csak a másikat veszítjük el, nem csak magát a kapcsolatot, hanem vele együtt a hozzá fűzött álmainkat is, a reményeinket és illúzióinkat, csupa olyasmit, ami egyébként életben tart bennünket.

A másik elvesztése mégis mind közül a legfájóbb, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem volt tökéletes, és akkor is, ha ezt kezdetben lehetetlen beismerni. Azért lehetetlen, különösen kezdetben, mert a dühünk és a haragunk az elsődleges, felszínen megjelenő érzésünk, amelynek legfőbb összetevője a másik hibáztatása a kapcsolat megromlásáért. Ez a düh és harag nem engedi látni, hogy a másik, akkor is, ha ez egy erősen kérdéses kapcsolat, nagy valószínűséggel az életünk legfontosabb kapcsolatát jelenti, és ez még akkor is igaz, ha a szerelmi boldogság már régen a múlté. Ennek pedig az az oka, hogy a kötődés kialakult közöttünk, ami nem egyszerűen közös élményeket, együtt töltött éveket jelent, még csak nem is a gyerekeinket, bár ezeket is mind-mind egyben, hanem olyan érzelmi szálakat, amelyek zsigeri, hormonális szinten is összekapcsolnak. Ismerjük a másik jelzéseit, reakcióit, tudjuk mit fog mondani a társunk egy-egy kérdésre, hogyan reagál egyes felvetésünkre, tudjuk, hogyan issza a kávét, és mikor, tudjuk, hogy horkol-e éjszaka, és felébred-e, ha megpöcköljük. Ismerjük a bőre érintését, a szagát, a ráncait az arcán, az anyajegyeit, tudjuk, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben, és tudjuk, hogy ő is tudja, és hogy mindez nincs, nem lesz, el kell engednünk, legalábbis, ha valóban el akarunk válni. Az érzelmi válás, ezeknek az „apróságoknak” az elengedése, magának a kötődésnek az elengedését jelenti, érzelmi szinten, amibe beletartozik a dühünknek az elengedése is. Akkor váltunk el valóban, ha már nincs harag bennünk a másik iránt, ha nem rándul össze a gyomrunk, ha a nevét halljuk, és nem gondoljuk meg kétszer is, hogy egyáltalán felhívjuk-e telefonon. Sőt, akár az új barátjával/barátnőjével is gond nélkül találkozunk. Hogy ezt mennyire nehéz valóban megtenni, arról egy régebbi bejegyzésem szól:

Miért döntünk nehezen?

A statisztikai adatok szerint egyre később válunk, ami azt is jelenti, hogy a kötődés szálai az évek során biztosan kialakultak már, ez határozottan benne lesz a veszteséglistában. A kötődés elvesztése válás esetén is olyan, mintha a lényünk egy részét vágnánk ki, veszítenénk el. Lehet, hogy ezt nem is érezzük át a válás mellett szóló döntés meghozatalakor, mert az ellenérvek erősebbek.  Ebben a lélektani pillanatban még nem tudjuk, milyen, ha nem szuszog valaki mellettünk az ágyunkban, nem tudjuk, milyen, ha nincs kihez szólni, ha hazajövünk esténként, ha tényleg soha, senki nem mosogat/takarít ki/fizeti be a csekket/főzi meg a vacsorát satöbbi, satöbbi, helyettünk, ha senki sem csattan fel egy rossz szavunkra. Ha mégis sikerül ebbe belegondolni, akkor a másik oldalon ott a faktum, a tény, hogy már nem okoz semmilyen örömöt a másik jelenléte. Hogy nem jó együtt, hogy már több a konfliktus, mint az örömteli pillanat, hogy a mérleg nyelve lassan átbillen.

És ilyenkor kezdődik a nézegetés, a rakosgatás, a pakolgatás a serpenyő két oldalára. Mi és mennyi van az egyik és a másik oldalon? Vajon a jó a több, vagy a rossz? Vajon kell, hogy a jóból legyen több? Vajon kell, hogy boldogok legyünk, hogy mindig azok legyünk? Vajon fontos, hogy a család együtt maradjon, hogy a gyerekeink teljes családban nőjenek fel? Vajon jobb lesz a másik nélkül? Vajon segít a válás? Vajon a gyerekek megsérülnek majd a válás miatt? Vajon mit csinálok a válás után magamban, egyedül. Kibírom? Vajon boldogulok anyagilag? Vajon nem lenne-e mégis jobb megpróbálni együtt? Vajon…?

Tudod a választ?

És a barátnőd, legjobb barátod tudni fogja?

Nem.

Mert csak a saját válaszát mondhatja el, ami a saját élettörténetéből ered. Nem lesz jó válasza a te kérdéseidre. Mert azt csak te derítheted ki.

Nem biztos, hogy menni fog egyedül. És nem biztos, hogy a krízis állapotában megtalálod a számodra megfelelő, leginkább helyes választ. Ha jól szeretnél dönteni, kérj egyéni konzultációt, vagy párterápiát. Így a saját válaszaid is megszülethetnek.

Segítek.