Ünnepeljük a szerelmet! Bálint-napi elmélkedések

A Bálint nap sokáig ismeretlen volt nálunk, és ma is sokan gondolják úgy, hogy ez inkább az édesség- és virágárusok ünnepe, nem a miénk, mert túlságosan is angolszász. De ha belegondolunk, nagyon is jogos, hogy legyen az emberi élet egyik legnagyobb, sorsfordító érzésének, a szerelemnek, egy kiválasztott ünnepnapja.

Nem véletlenül mondom, hogy sorsfordító, vagy legalábbis sorsszerű jelenség az életünkben a szerelem, mert szinte öntudatlanul érkezik, megragad minket, és olyan erővel sodor, hogy el is téríthet bennünket valamilyen meglepő, nem várt irányba. Olyan, mint egy vihar, vagy egy forgószél, ami felkap, és nem lehet tudni, hol tesz majd le. Vajon jó helyen tesz le, vagy egy lakatlan szigeten, ahol víz sincs? Vajon oda merjük-e adni magunkat ennek a viharnak, vagy inkább lekötözzük magunkat egy sziklához, nehogy elragadjon bennünket?  Ez az első kérdés, amit önmagunknak kell feltenni, és bizony, ha félünk, ha hezitálunk, ha kétségeink vannak, az nem jó jel, valami sérült egykor, a kezdetek kezdetén, amikor az életbe, az emberekbe vetett bizalomról szereztünk életre szóló tapasztalatokat.

Néha egy nagy szerelem átírja akár ezeket a korábbi sérülésekből származó félelmeket is, olyan hatalmas, hogy még ennek a gátját is áttöri, és talán ez az, amikor azt mondjuk, hogy a szerelem mindent legyőz. Ebből a típusú szerelemből nincs egyébként túl sok az ember életében. Egy-kettő talán. A többi inkább kaland, amin átugrunk, túl leszünk, mint egy náthán. Úgyhogy, amikor valóban szerelmesek vagyunk, az igazán ünnepi alkalom, aminek az értékét nem lehet túlbecsülni.

Manapság gyakran kerül idézőjelbe a szerelem, mintha valami hazug, nem létező dolog volna, aminek nem szabadna bedőlnünk, aminek úgyis vége lesz, és ami furcsa fénybe vonja az életünket, mintha bedrogoztunk volna, hiszen megfoszt a józan eszünktől. Olyasmi, aminek ellent kellene állnunk, mert kétes értékű, tiszavirág-életű, egyszóval semmi értelme sincs.

És valóban, miért kellene hinnünk valakiben, akit alig ismerünk, akinek nem látjuk át a szándékait, akihez mégis ellenállhatatlanul vonzódunk, de fogalmunk sincs, hogy miért.  Csak érezzük ezt a vonzódást, és teljesen zavarba jövünk, hiszen többnyire ellentmond a józan észnek. Miért is kellene hinnünk benne?

Manapság, amikor mindent meg szeretnénk érteni, a szerelem titokzatos kiismerhetetlenségével kilóg a megmagyarázható dolgok sorából. Olyasmi, mint valami zavaró tényező, ami nem illik bele a világképünkbe. Ráadásul a romantika is kiment a divatból, az a fajta romantika mindenképp, mi nagyít és kiszínez, és ezeket a gyengéd érzéseket állítja piedesztálra. Az erőszak sokkal gyakoribb a népszerű filmekben. Ezt dicsőítjük a populáris kultúrában mindenképp. És ez különösen a férfiaktól veszi el azt a lehetőséget, hogy vállaltan szerelmesek legyenek.

Nem volt ez mindig így. A trubadúrok a lovagkorban például imádott hölgyük nevét foglalták versbe, miközben szerelmük pusztán plátói volt, nem „szennyezte be” a testiség.

Ma a szex könnyebben vállalható, mint a szerelem.

Pedig a szerelem nem csak lila köd, és tomboló vihar, nem egyszerűen átkozott gyötrelem, hanem óriási lehetőség is, a kölcsönösen átélt fajtája mindenképp.

Gyógyító hatása van, gyógyítja a legkorábbi sérüléseinket, mert azt adja, amire a legnagyobb szükségünk van, folyamatos figyelmet, visszajelzést, gyengédséget, testi érintést, azt az érzést, hogy a másik nagyszerű, miközben mi is annak érezzük önmagunkat. Mindent megkapunk ilyenkor, még azt is, amit talán a legelső kapcsolatunkban az édesanyánkkal, vagy a legfontosabb gondozókkal, nem. Ami valamiért kimaradt, vagy sérült. Új tapasztalatokat szerezhetünk a bizalomról, azt, hogy a másik jelen van, elérhető a számunkra, és hogy mi is meg tudjuk nyugtatni, boldoggá tudjuk tenni a puszta jelenlétünkkel a másikat.

Sajnos, vagy szerencsére ez az eufórikus  állapot nem tart örökké. Leginkább azért, mert ebben a furcsa, teljes egymásrahangoltságban nem lehet élni a mindennapokat. Ketten nem lehet ugyanazt tanulni, ugyanott dolgozni, kutatni, versenyezni, nem lehet folyamatosan együtt létezni. Ez sajnos nem lehetséges.

De vissza lehet találni egymáshoz újra és újra.

És van itt még valami, ami fontos, és ez nem más, mint a felnőtt kötődés, az igazi, ami épp akkor kezdődik, amikor a szerelem véget ér. Mert ezt kapjuk a szerelem után, cserébe a tökéletes odaadásért, ezt a mély kötődést és elköteleződést egymás iránt.

Ezért fontos a szerelem! Ha nincs, akkor nincs meg az az olvasztótégely sem, amiben ez a hosszú távra szóló elkötelezettség megszülethet. Fontos hát, hogy megéljük a szerelmet a maga teljes, és olykor félelmetes nagyszerségében.

És gyanakodjunk, ha ebben hiányérzetünk van.

Ha most, a kapcsolat kezdetén nem vagyunk eléggé őrültek ahhoz, hogy mindenre hajlandóak legyünk a másikért, mi lesz később, mit teszünk meg tíz-húsz-harminc év múlva érte? És mit tesz meg értünk a másik, ha már most a kezdetek kezdetén is kételkedni lehet a szerelmében? Vannak baljós jelek, amelyek már ekkor megmutathatják, hogy nem a szerelmet találtuk meg, hanem valami mást. Ne érjük be kevesebbel!

Aki szerelmes beléd:     

  • nem késik el a randikról
  • csak a jót látja benned
  • őrültségekre is képes érted
  • nem féltékeny, maximálisan megbízik benne
  • csak veled akar lenni, mindig
  • te vagy neki az első, a családi, baráti programokat háttérbe szorítja érted
  • jól esik minden testi érintésed
  • megéri neki öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
  • a te véleményed számít nem az anyjáé/ apjáé

Ha szerelmes vagy

  • nem késel el a randikról
  • csak a jót látod benne
  • őrültségekre is képes vagy érte
  • nem vagy rá féltékeny, maximálisan megbízol benne
  • csak vele akarsz lenni, mindig
  • ő neked az első, a családi, baráti programokat is lemondod miatta
  • jól esik minden testi érintése
  • megéri neked öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
  • az ő véleménye számít nem az anyádé, apádé

Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgamail.com címre!

Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2018/10/11/lelki-oroksegunk/

Vélemény, hozzászólás?