Egy asszony élete

Regényelemzés családterápiás megközelítésben

Maupassant regényének hőse a zárdából épp most kikerülő Jeanne, romantikus lázban égve készül új, szabad életére, és benne a titokként felsejlő szerelemre. Az író tisztán és nagy belső átéléssel adja oda nekünk ezt a lányt, az én kérdésem mégis az, hogy vajon ő maga mennyire ért ezzel a romantikus lelkesültséggel egyet. A regényben Jeanne-t nemesi származású szülei eddig mindentől elzárták, hogy igazán tisztán őrizhessék meg leendő férjének. A fiatal hajadon fejében a szerelem a lélek szárnyalása, tele ábrándokkal, vágyakkal, csak a szív finom rezdülései tartoznak bele, testiség és bűnös izzadságszag nélkül. Így bocsájtja útjára a lányt a polgárosodás kora, így mutatja be nekünk az író, így kell bemutatnia, mert ez az az ideál, amit a kor eszménye vele szemben elvárásként támaszt. És ő tökéletesen meg is felel ennek, talán még azon is túl. És senki más rajta kívül. Ezt az ellentmondást maga az író szerkeszti bele a regényébe. Az, hogy a szerelem valami állati, testi, zsigeri késztetés, azt a nőnek nem szabad tudnia, arra a nászéjszakán kellene ráébrednie, de akkor rögtön, hogy eleget tehessen férje vágyának. Jeanne-nak egy éjszaka leforgása alatt kellene tiszta, harmatos, érintetlen leánykából érzéki, ösztönös, nőisége teljében lévő asszonnyá válnia, olyanná, aki összhangban van teste apró moccanásaival.

És nem megy!

Jeanne szülei lányuk házassága előtt azon vívódnak, hogyan mondják el, mi vár kicsinyükre a nászéjszakán. Kínlódásuk jelzi, hogy itt az igazi lélektani konfliktus, amit nem csak Jeanne-nak kell most átélnie, hanem egykor talán az ő anyjának is át kellett. Anyuska nem is hajlandó felvilágosítani leányát, „Nem vagyok rá képes”  mondja, és a feladatot az apára hagyja. A férfi küszködve ugyan, pironkodva, de elmond valamit. Nem a szerelem „technikai” részleteit, hanem a kötelességet, hogy teljesen a férjének kell átadnia magát. Az egyik férfi, apuska,  átlöki a másiknak, Julien-nek az ártatlan lányt, Jeanne-nak eddig az egyiknek kellett alárendelnie magát, most a másiknak kell. Teljesen. Hogy az anya kimarad ebből az aktusból, az egyszerre szentesíti ezt az újrafogalmazódó hierarchikus viszonyt férfi és nő között. Ugyanakkor ennek elfogadhatatlanságát is rögzíti, hogy itt valami elbírhatatlan abúzus-szerű történik. Amikor a nászéjszakán „combjához egy idegen, hideg, szőrös comb” siklik, az író tárgyilagos pontossággal rögzíti ezt az élményt, anélkül, hogy bármiféle ítéletet mondana bárki felett. Bár felvetődhetne a nő frigidsége, a férfi érzéketlenségének vádja is akár, olvasóként azonban leginkább az a gondolat, hogy nem épp az egész társadalom akar-e illetéktelenül Jeanne testébe hatolni, amikor elvárja ezt a hirtelen és gyökeres átváltozást? A férj, aki igazi szépfiú, végül nem ront egyszerre ajtóstul a házba, bár vágyát és jogát pontosan érzékelteti, végül kivárja az időt és megéri, hogy a nőben magában támadjon fel az érzékiség.  Nászútjukon Korzikára utaznak, akkor élik át a kölcsönös testi szerelem örömeit, de ehhez semmiféle lelki közelség nem társul. Az asszony fájdalommal rögzíti is magában, hogy mennyire távol vannak egymástól, hiába forrt össze a testük.

Maupassant nem ábrázolja a férfit, Julien-t túl részlet-gazdagon, mindössze azt  tudjuk róla biztosan, hogy helyes fiú, ahogy az is hamar kiderül, hogy végtelenül kapzsi. Elveszi Jeanne-től azt a kis pénzt is, amit nászútjukra az anyjától kap, amit a lány nem mer vissza kérni, és nem mer rendelkezni felette, pedig minden joga meglenne hozzá. Ez az akaratnélküliség, ez a bágyadt, félénk, tétova odaadás sejteti, hogy ez a lány soha nem lehetett egy pillanatra sem önmaga ura, soha nem élhette meg a saját teste, és lelke feletti szabadságot. Pár hónap után szabad akaratából mond ugyan igent Julien-nek, de ezt semmilyen élettapasztalat nem támasztja alá. Sokkal később, Rosalie, vele egyidős szolgálólánya és tejtestvére mondja neki, hogy nem így kell férjhez menni, nem ennyire öntudatlanul. Jeanne valójában nem lehet felnőtt partnere Julien-nek, alárendelt lény, nem igazi társ. A férfi számára nem több, mint legyőzendő akadály, kipipálandó cél a hódítások sorában. Vagy még inkább eszköz a Jeanne-hoz kapcsolódó vagyon és tekintély megszerzéséhez. Így egészen „természetes” hogy nászútjukról hazatérve már külön hálószobában alszanak.  Az asszony ezután férje számára már egyáltalán nem érdekes.

De Jeanne ezt is tudomásul veszi, bár ekkor kezdődik legnagyobb fájdalma, hiszen épp most indult volna el a nővé válás útján, de ez az út egyszerre megszakad, újra magányos lesz, immár ábrándok nélkül. A szín besötétedik, az évszak őszre, majd fagyos télre vált, a lányos ábrándokat a rideg valóság töri meg. Jeanne továbbra is önmagába zárva él, és szülei szeretetébe próbál kapaszkodni, semmilyen saját megoldási kísérlete nincsen, csak csimpaszkodik a saját vágyaiba és nem látja, nem érzékeli a jeleket, amelyek kiragadhatnák ebből, felnöveszthetnék, felnőtté tehetnék. Marad a sodródás, aminek csak dráma lehet a vége. Amikor a szolgálólány, Rosalie egy este szinte hang nélkül egy gyermeknek ad életet, nem érti, hogy mi történt, nem érti, hogy a férje, miért akarja Rosalie-t egyből eltávolítani a házból, és hogy a lány miért nem árulja el csábítója nevét. A képlet pedig egyszerű, Rosalie éppúgy elolvadt Julien helyes arcától, mint annak idején ő, és nem észleli, ami a szeme előtt van, hogy a lány már akkor ágyába fogadta, amikor a férfi a kastélyba udvarolni járt.

Jeanne megcsalatása kettős, nem csak a férjébe vetett hitét veszíti el, amikor kettőjüket egy éjszaka egymás karjaiban találja, hanem korábbi bizalmasát, egykori tejtestvérét, Rosalie-t is. Sőt többet, mert annak a hitét is, hogy két ember igazán összetartozhat, és hogy az emberi élet fájdalmai feloldódhatnak ebben a közelségben.  Maupassant számára a fájdalom az egyik legfontosabb szó, szenvedélyesen keresi megszüntetésének módját, de Jeanne sorsában biztosan nem találja meg.  Jeanne tehát szenved. Mi sem jelzi jobban, hogy a romantika korszakán túl vagyunk, hogy a történet itt továbbgördül, nem ér véget a lány tragédiájával. Ellenkezőleg, kiderül, hogy maga is gyermeket vár. A terhesség inkább megviseli és elborzasztja, hiszen Rosalie fiának féltestvérét hordja magában. A vajúdás és a szülés hosszú órái alatt azonban megszületik benne az anya. A nő nem születhetett meg soha, de az anya igen, akinek egyetlen gondolata, reménye és életcélja maradt, a gyermek! Maupassant maga mond róla családterápiás szempontból is megrázóan pontos ítéletet: „Egyszerre rajongó anyává vált, túlzó anyává, mert megcsalták reményei.” Az az asszony ugyanis, aki nem tud kapcsolódni a férjéhez, a nő, aki nem lehet társ, egyetlen szerepbe kényszerül, az anyaság szerepébe, ami aztán nem csak az ő számára lesz csapda, hanem a fia, a gyermekei számára is. A Rosalie körüli hullámverést a család plébánosa, Picot abbé csendesíti le, mint egy igazi jóságos lelki segítő, aki tudomásul veszi a tényeket, az emberi természetet, és ennek megalkudva szolgálja Istent. Ő józanítja ki a bárót, Jeanne apját, aki őrjöng, amikor megtudja, hogyan alázta meg veje féltett kislányát. A plébános azonban bölcsen emlékezteti, hogy ifjan nem volt-e ugyanúgy együtt szolgálóleányokkal, mint Julien, amikor csak lehetősége adódott rá? Anyuska, az egyre növekvő hájtól már mozdulni is alig bíró asszony pedig mindig is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Jeanne azonban nem szerez tudomást apja botlásairól, ez homályban marad előtte, az író csak előttünk fedi fel ezt a részletet, és csak utóbb kap igazán jelentőséget. Akkor, amikor anyuska meghal. Jeanne ugyanis a búcsú, a virrasztás óráiban kitalálja, hogy anyuska emlékes dobozából felolvassa neki régi, kedves leveleit. Nagyszülei rajongó szeretetéről árulkodó sorok kerülnek elő, majd a szerelem lobogását hirdető szavak, amelyek azonban nem az édesapjától, hanem egy ismeretlen férfitól származnak. Jeanne egyszerre ráébred, hogy anyja ugyanúgy hűtlen volt, mint a férje, ő sem különb, tehát édesanyjában is csalódik. Senki sem tiszta, mindenki bűnös, minden koszosnak és mocskosnak tűnik. Jeanne-nak nincs lehetősége arra, hogy megértse édesanyját, aki valószínűleg maga is kereste azt az ajtót, amelyen kiszabadulhat a magány zárkájából, és ezt nem az édesapja karjaiban találta meg. De ő legalább megtalálta, és benne boldogságra lelhetett, ha csak röpke pillanatokra is. Jeanne szemüvegén keresztül azonban mindez bűnnek tetszik, az apja szerepét a történetben ugyanis nem ismerhette meg. Tudása szülei lelki életéről – ahogy mindannyiunké – erősen hiányos. Megértés nem születhet belőle ezért, csak újabb és újabb fájdalom. Ennyi csapás után az már csak ráadás számára, hogy ráébred férje újabb hűtlensége.

Colette Dumas Lippmann, Geneviève Straus és Guy de Maupassant, 1889 (Fotó: Giuseppe Primoli-Wikipédia)

Ezt a kínt már szótlanul tűri, csak hogy férje kedves hangon beszéljen vele. Egyetlen értelme marad az életének, a fia, akit még akkor is Csibének, óvni való kicsinyének lát, amikor annak már a szakálla is sarjadzik. Paul persze, menekülőre fogja, mert három anyja is van, a valódin kívül a nagyapja, és a nénikéje is, akik féltő gondoskodással veszik körül, és akik épp úgy reménytelenül társtalanok, és kapaszkodnak a szeretet vékony szálaiba, ahogy Jaenne. Apja közben egy sincs. Nehéz így férfivá érni! Az apját ugyanis szeretője férje gyilkos indulattal öli meg egy végzetes napon. Azt gondolhatnánk, hogy az asszony ezzel megszabadul attól, aki boldogtalanságának okozója volt, és ezután nyugodtan és viszonylagos megelégedettségben élhet. De a sors kerekét már nem lehet megállítani, és leginkább azért nem, mert nem Julien-nel volt a „baj”. Hanem valahol másutt, és ez a „baj” most Paul sorsában folytatódik tovább.

Paul reakciója a menekülés lesz anyja nehéz szeretetéből. Ez a menekülés is sodródássá változik, féktelen tivornyákba, a kontrollálatlan pénzszórásba viszi, és nőkkel folytatott kalandokba. Ez utóbbi fáj Jeanne-nak a legjobban, hogy Paul „megcsalja” őt, nem szereti, amikor egy másik asszony karajiban köt ki. Könyörögve kéri, hogy jöjjön haza hozzá. Közben a fiú dőzsölése miatt majdnem teljes vagyonukat elveszítik, a Jegenyést, a kastélyt el kell adni, de Jeanne ekkor sem nő fel, nem tesz semmit, tehetetlenül nézi a család, a vagyon széthullását. Rosalie lesz az, aki hirtelen mellette terem, határozottságával, életrevaló egyszerűségével a segítségére siet, és megtiltja a tehetetlenül sodródó asszonynak, hogy ezután egy sout is adjon a fiának. Próbál véget vetni a tévútra tévedt szeretet pusztításának.

Az idő telik, és Paul egy nap kétségbeesett levelet ír az anyjának, egyezzen bele házasságába, had vegye el azt a nőt, aki mindvégig mellette állt, aki támogatta őt, akit szeret. Jeanne azonban a fia mellett álló „ringyó ravaszságaként” értékeli a levelet, aki most a kétségbeesett anya gyengeségére játszik. Vajon ezen a ponton mennyire érzett egyet  maga az író az asszonnyal, együttérzett-e vele, vagy kegyetlenségnek látta Jeanne gyűlöletét, önzését, aki csak magának kívánja a fiát? Valószínűleg kritikus volt vele, mert Rosalie egyszer megjegyzi a regényben, hogy a fiatalok az öregekkel ritkán maradnak együtt, mind elmennek egyszer, ebbe minden anyának bele kell nyugodnia! Maupassant tehát maga is tudta, hogy amit Jeanne most kíván, az már olyasmi, amit anya nem kívánhat, nem lehet a fiú anyja boldogságának a letéteményese. Mégsem hagyja szegény Jeanne-t teljesen magára, a regény cselekményét úgy szövi tovább, hogy Paul szeretője szülés közben meghal. A fiú pedig anyját kéri meg, hogy gondoskodjon tehetetlen, árva kislányáról, akinek a felnevelésére ő nem képes. Jeanne-ban „mély, bevallhatatlan titkos öröm fut szét” a hír hallatán, „aljas öröm”, amit a szerető halála miatt érez. Az írói ösztön odavet neki valamit, a győzelem kétes kéjét, és egy ártatlan gyermeket, a következő nemzedék egy újabb tagját, akinek ismét torz családi viszonyok között kell felnőnie.

Mert Paul maga sem válhatott le „anyjairól”, nem érezhette a saját tetteinek a súlyát, a felelősséget, és amikor ehhez végre közel kerülve elköteleződött volna, és vállalta volna a házasság súlyát, akkor ezt épp az anyja akadályozta meg. Megszülető lányáért képtelen volt felelősséget vállalni. Odaveti áldozatként őt hitét vesztett, összeaszott, a sorstól meggyötört anyjának. Neveld fel! Ezzel újra reményt ad Jeanne-nak, érezzük, hogy szinte életre leheli. Maupassant regényének utolsó mondata, „az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, mint amilyennek hisszük”, katartikus mondat. Első pillantásra azért, mert vigasztalónak tűnik. De valójában azért, mert pontosan láttatja, hogy nem született valódi rend a családi kapcsolatok felborult egyensúlyában, csak kaptunk valami koncot helyette. Olyasmit, amivel valódi megoldás nélkül is beérhetjük, ha be akarjuk érni. Igaz, ezzel a családi boldogtalanságot is továbbadjuk a következő nemzedéknek.

Maupassant már 1883-ban, amikor a regény megszületett, pontosan érzékelte és rögzítette, hogyan is történik mindez.

Rist Lilla